Beszélgetés Molnár Gizella színművésznővelBalog Gizi, aki csak a dolgát tette

2016. november 12., szombat, Életutak

Hiányérzet nincs benne, azt állítja, mindent megkapott a sorstól, bár a mai színházi világot már nem tartja a sajátjának. Molnár Gizellával, a Tamási Áron Színház nyugalmazott művésznőjével arról is beszélgettünk, hogyan élt benne párhuzamosan a színésznő és az anya.

– Hogyan képzeljük el a kis Molnár Gizit? Csacsogó kislányként, akit az Isten is színpadra te­remtett?
– Szó sem volt ilyesmiről. Kislányként napok teltek el anélkül, hogy megszóltam volna. Egyetlen esetre emlékszem, amikor lementem a pincébe, magamra csuktam az ajtót, és énekelni kezdtem. A malomba érkező emberek meg csodálkozva hallgattak. Apám ugyanis molnár volt. Hogy a gyimesi embereknek ne kelljen átmenniük a hegyeken megőröltetni a búzájukat, megcsinálta a maga kis malmát: egy fűrészmalmot, a szitás malmot és a gyapjúfésülőt. Volt egy háromszobás házunk a hozzá tartozó gazdasági épületekkel, ezeket nyilvánították aztán kulákbirtokká. Barkácsoló, átlagon felüli műszaki érzékkel rendelkező, mai szóhasználattal talán még vállalkozó szellemű embernek is számított, hiszen csupa olyan malmot épített, amire szükségük volt az ott élőknek. Egyszer elvitték, huszonnégy órát töltött a Securitatén, majd hazajött, nem szólt semmit, három nap múlva beadott mindent a közösbe, és elment a Regátba dolgozni. Később sem beszélt soha arról, mi történt vele azon a napon.
– Egy átlagnál nyitottabb elméjű ember lányának pedig mindenképpen tanulnia kellett...
– Az úgy történt, hogy a gyimesközéploki fűrésztelep egyik tisztviselőjének két lánya a kolozsvári Marianumba járt iskolába. A példán felbuzdulva a negyedik elemi után édesanyám engem is oda íratott be. Az apácáknál azonban csak egyetlen évet töltöttem, a kommunista hatalom 1947-ben felszámolta a rendet, így az oktatás sem folytatódhatott. Hazahoztak Csík­szeredába, ott érettségiztem, aztán újra megpróbálkoztam Kolozsvárral, de az egyetemi felvételin nem fogadták el a dosszié­mat: kuláklistán voltam.
– Miért akart éppen kémiát tanulni?
– Mert a kedvenc tanárnőm, osztályfőnököm kémiát tanított. Elsősorban az ember ragadott meg, nem a kémia. Ha biológiát tanított volna, arra próbálok beiratkozni, annyira akartam hasonlítani hozzá.
– A színészi pályára a kor valamelyik dívája vonzotta?
– Nem, én a színire való felvételizésem pillanatáig egyetlen színielőadást sem láttam. Moziba is csak az iskolából vittek. Sőt, amikor középiskolás koromban egyszer tehetségfelmérést tartottak, úgy elbújtam egy osztályteremben, hogy csak akkor jöttem elő, amikor már elmúlt a „veszély”. Amúgy roppant prózai módon kerültem a színire. Amikor kiderült, hogy a kémiára nem engednek beiratkozni, egy csíkszeredai azt mondta, hogy a színin is tartanak felvételit. Elkértem a címet, odamentem, és felvételiztem. Más lehetőség híján. Pedig nem voltam egy dalos pacsirta, az iskola kórusába jártam ugyan, de inkább sportoltam: kézilabdáztunk, röplabdáztunk, atletizáltunk.
– A színi felvételi azért mégsem labdavezetésből állhatott...
– Nem, egy hétig ott tartottak, közben folyamatosan vizsgáztattak, nézték a mozgásunkat, torna, tánc, versmondás szerepelt a programban. A felvételin Vörösmartytól az Előszót mondtam, és amikor odaértem, hogy „emberfejekkel labdázott az égre”, a vizsgabizottság egyik tagja felemelte a kezét, és kijavított: ember. Mire én: ámber, ámber. Elnevették magukat, aztán mondhattam tovább. Késő este hozták nyilvánosságra az eredményt, a több mint hetven jelentkezőből én lettem a tizennegyedik, az utolsó bejutó. Azóta is meggyőződésem, hogy a teljes érintetlenségem, az alakíthatóságom volt hatással a vizsgabizottságra.
– Kiknek a segítségével tanulta meg a színészmesterség alapjait?
– Mindenképpen Kovács György, Csorba András és Tompa Miklós neve kívánkozik az élre. Az első tanévkezdésre már Marosvásárhelyre kellett utaznom, időközben ugyanis odaköltözött a színiakadémia, az indulás napjára azonban megbetegedtem, így egy hét késéssel érkeztem. Az első drámagyakorlat-órát Kovács György tartotta, Az ember tragédiájának egyik jelenetecskéjén dolgoztunk Varga Vilmossal és Balla Miklóssal hármasban. Az egész annyiból állt, hogy a rabszolgát alakító Balla bement, hogy „Uram, segíts, uram, segíts!”, és leborult. Mire én, a rabszolga felesége azt mondtam: „Ki kínjainknak nem volt részese, nem ért, nem ért!” Ezt gyakoroltuk reggel nyolctól délután kettőig. Óra végén Kovács megfogta a karomat, és megkérdezte: jó volt? Az „ámberrel” pedig úgy is igyekeztem megküzdeni, hogy az internátus ablakába kikönyökölve gyakoroltam az „e” hangot.
– Az egyetemi évek alatt soha nem merült fel a kérdés önben: biztos, hogy jó helyen vagyok?
– Nem, mert nem voltak elvárásaim, nem ismertem a színházat. Az első két év alatt nagyon jól éreztem magam a főiskolán, harmad-, negyedéven viszont kevesebb feladatot kaptam, így aztán a fejlődésem is megakadt. Később, immár Szentgyörgyön, még egyszer behívattak a kulák származásom miatt, haszontalannak, a társadalomra károsnak neveztek, el is sírtam magam. Délután azonban már ültünk buszra, indultunk kiszállásra, a feladatom elfújta a kellemetlenségeket. Megszerettem a munkámat, kielégített.
– Kihelyezésekor milyen híre volt a szentgyörgyi színháznak? Tudta, hová érkezik?
– Fogalmam sem volt, korábban soha nem láttam az előadásaikat, kihelyeztek, hát jöttem. Fiatal, vidékies kislány voltam, kellett ide az ilyen alkat. Kezdetben kisebb szerepeket kaptam, egy kis távolságtartást is éreztem a többiek részéről, de nem volt időm ilyesmivel foglalkozni, mert délelőtt próba volt, ebéd után kiszállás, éjjel haza.
– Honnan, miből építkezett egy-egy női alak megformálásánál?
– Ösztönösen dolgoztam. A szöveget rendszerint az idősebb színészek segítségével értelmeztük, s ahogy haladtunk beljebb, úgy lett egyre kevésbé idegen egy-egy női sors. A rendező utasításaira mindig igyekeztem nagyon odafigyelni, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy én vagyok mondjuk Szent Johanna. De az sem jelentett különösebb gondot, hogy letegyem a szerepeket, kibújjak a bőrükből, nem engedtem, hogy megviseljenek. Rövidesen megszületett a fiam is, apró gyermekként ugyan még többnyire a szüleim viselték gondját, de az iskola kezdetével már folyamatosan velem volt, így aztán a színésznő és az anya párhuzamosan élt bennem. Ahogy kiléptem a színházból, ugyanolyan voltam, mint bármelyik más anyuka, csomaggal, bevásárlással, gyermekkel.
– Soha nem csábították szirénhangok?
– Volt egy időszak, amikor úgy gondoltam, változtatnom kellene, Vásárhelyre mentem volna szívesen, de utánam telefonáltak, hogy kiosztottak egy szerepre, tessék hazajönni. És hazajöttem. Szentgyörgyről igazából csak Gyimesbe mentem el, ha kis lehetőségem nyílt. Először húsz év távollét után érkeztem meg oda. Leszálltam, a vonatról, bementem az út túloldalán lévő boltba, ott szembejött egy asszony, aki mindenkit kicsődített az üzletből: hazajött Balog Gizi! Balog volt ugyanis az édesapám ragadványneve. A néptanácstól kaptam egy kis földet, oda építtettem egy kicsi házat, és sok-sok év után csak idén, 2016 nyarán nem jutottam el oda.
– Ön volt a régi gárdából azon kevesek egyike, aki „túlélte” a szentgyörgyi színház rendszerváltozás utáni gyökeres átalakulását. Nem rémisztette meg a szembejövő új színházi világ?
– Igaz, hogy azonnal elmentem nyugdíjba, miután a titkárságon azt javasolták, hogy most érdemes, de eszembe sem jutott abbahagyni a munkát. Tettem továbbra is, amit a rendezők kértek, és bár egészen más volt már a színház, egyre jobban éreztem magam benne. Időnként volt hiányérzetem, kicsit primitívebbnek tartottam ezt a színházi formanyelvet, de végeztem a dolgom. Ünnepinek azonban ritkán éreztem az előadásokat.
– Szokott állást foglalni a klasszikus kérdésben, miszerint a színháznak szórakoztatni kell vagy „népnevelni”?
– Azt tartom, hogy a színháznak életszemléletet kell közvetítenie, illetve alakítania, oda kell figyelnie a közönség elvárásaira, nevelői szerepet kell játszania. Úgy érzem, mindezekért érdemes volt élni. A fiatalok csinálják a maguk színházát, de ez már nem az enyém. A mozgás nem több önmutogatásnál, az előadások nem vívódnak problémákon, mint az életben az emberek, minden felületes és veszélyes. És itt nem csak a szentgyörgyi színházról beszélek.
– Délelőttjeit az öregek házában éli. Ön itt a primadonna?
– Az első időkben tartózkodóaknak éreztem az ide járó vagy itt élő embereket, de aztán megszoktak, és ma már meglepődöm, ha valaki művésznőnek szólít. Jól érzem magam itt, jó emberek között vagyok. A különleges figyelemmel, de a kitüntetésekkel is mindig úgy voltam, hogy miért, hiszen csak a dolgomat végeztem? A többieknek akkor miért nem jár? Ha kitüntetés ért, egyszerre örültem és megdöbbentem, hiszen én soha nem így ítéltem meg magamat. Hiányérzet nincs bennem, többet ember nem kaphat a sorstól, mint amennyit én kaptam. Ma is rám köszönnek, emlékeznek rám. Mit kívánhatnék még?

MOLNÁR GIZELLA
Nyugalmazott színművész, művészibeszéd-tanár, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagja. Gyimesközéplokon született 1935. november 24-én, középiskolai tanulmányait Csíkszeredában végezte, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián diplomázott 1957-ben. Azóta Sepsiszentgyörgyön él. Fontosabb színházi szerepei – Tennessee Williams: Üvegfigurák (Laura), William Shakespeare: Ahogy tetszik (Juci), Othello (Emília, Jago felesége), Henrik Ibsen: Peer Gynt (Zöld ruhás nő), Katona József–Illyés Gyula: Bánk bán (Gertrudis), Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (Éj királynője), G. B. Shaw: Szent Johanna (Johanna), Tamási Áron: Énekes madár (Gondos Eszter), Federico García Lorca: Vérnász (Anya), Illyés Gyula: Dupla vagy semmi (Márta), Csiki László: Nagyapa látni akar benneteket (Feleség), Witold Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő (I. nagynéni). Egyéni előadása: Társam, társam, édes társam... (balladaest). Filmszerepei: Lucia (Dallas Pashamende, 2005), Elek anyja (Vadlány – Boszorkánykör, 2009), Lenke néni (Visszatérés, 2009). Díjak, szakmai elismerések: a legjobb epizódszereplő díja (Piatra Neamţ, 1978), legjobb női alakításért járó díszoklevél a Nagyapa látni akar benneteket című előadásban nyújtott alakításáért (1980), díszoklevél (Színházi Kollokvium, 1980), Szentgyörgyi István-díj (1997), Poór Lili-díj (2004), a marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem Aranydiplomája (2008), Pro Urbe díj (2010).

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 776
szavazógép
2016-11-12: Irodalom - :

Tamás Dénes: Jelenetek egy állomáson

Kora reggel, háromnegyed öt. A decemberi lég be-becsap a foghíjas ablakokon, félig letépett plakátok rebbennek meg, de mozgásuk azonnal el is hal, valamilyen nagyobb állandóságba ütközve. A szűkös váróterem kontúrjait pislákoló neonfények emelik ki. Ebbe a be-bevillanó szögletességbe kényszerülnek bele a tartásukat már rég felemésztő tárgyak: mindössze két megrongált műanyag pad és néhány egymás mellett sorjázó, rozsdásodó vaskorlát, amelyek a jegypénztárak ablakait választják le az élettelen tér téglalapjáról, középen egyetlen, szinte csontozatára hámlott tartóoszloppal. Mint egy túlvilágított színpad, a tér nehezen árulja el  titkát. Micsoda árulásra volt szükség ahhoz, hogy az elindulás és a megérkezés helye ezzé a kifosztott tájékká változzon? Hiszen a félszeg tárgyakból a magánynak és az elhagyatottságnak szinte holdbéli sűrűsége sugárzik, amit emberi léptekkel már nem lehet feltörni, nem lehet visszafoglalni valamilyen új kezdet reményében.
2016-11-12: Belföld - :

Megkezdődött a kampány

Hivatalosan is megkezdődött tegnap a december 11-én tartandó parlamenti választásokat megelőző kampány. A korteskedés a választások előtt egy nappal, december 10-én reggel 7 órakor ér véget. A legfontosabb változás az, hogy az egyéni választókerületes rendszerről visszatérünk a listás választásra, és a parlament létszáma is csökkenni fog.