Volt egy közönséges asszonynak egy leánya, aki egyebet csak dolgozott, hanem fonni nem szeretett. Ezért az anyja sokat cirmolta; s egyszer annyira ment, hogy a guzsallyal kergetni is kezdte. Ahogy az út mellett futnak, egy királyfiú ott ment el hintóban.
A leány szép volt, a királyfiúnak szemibe akadt, s megkérdeztette az anyját, hogy miért kergeti.
Az anyja azt mondta:
– Hogyne kergetném, mikor minden fonnivalómat nagy hamar megfonta, s most még a kert fedelit is meg akarja fonni, hogy egyebet nem kap!
A királyfiú azt felelte:
– Hagyja el kend, asszonyom, ne üsse, hanem adja ide, hadd vigyem el magammal; adok én neki fonnivalót, mert anyámnak elég van, ott a fonásban kedve telhet!
Az asszony örömest odaadta a leányát, gondolta, hogy amit otthon restellett, idegen helyt szégyenében is megszokja, s még csakugyan lehet belőle jó fonó.
Elvitte a királyfiú a leányt haza, s betette egy nagy raktárba, amelyik teli volt kenderrel. Azt mondta neki:
– Ha olyan jó fonó leszel, hogy egy hónapra mind megfonod, feleségemnek veszlek!
A leányt, ahogy a töménytelen sok kendert megnézte, a guta ijedtében szinte megütötte, mert az elég lett volna egy egész falu leányának is egész télre. Nem is csinált egyebet, hanem leült egy helyre, s ott csak búsult. Így telt el az idő három hétig. Azalatt aki neki enni vitt, mindegyiket megkérdezte: mi újság van? Mindegyik mondott neki hol egyet, hol mást.
A harmadik hét végivel egy éjjel, mikor erősen búsult, egyszer csak eleibe lépett egy félsinges ember másfél singes szakállával, s azt mondja:
– Mért búsulsz, te jó fonó szép leány?
A leány azt mondja reá:
– Éppen az a baj, hogy nem vagyok jó fonó, s mégis azt hitték, hogy jó fonó vagyok; s ide is azért zárattak be.
– Egyet se búsulj! – mondja az ember – Segítek én a dolgon, én ezt a sok fonót mind megfonom a jövő héten, ha te is felfogadod, hogy eljössz velem, ha a nevemet ki nem találod, amíg a fonást elvégzem.
– Jó lesz biz az! – mondja a leány – Úgy el is megyek! – gondolta, hogy így is csak oda megy ki a dolog, hogy a fonástól megszabadul.
A törpe ember elment azzal dolgára.
A negyedik héten egy olyan inas vitt enni a leánynak, aki a királyfiúval vadászni járt; ott elmaradt, s későn jött haza. Ettől is azt kérdi a leány: mi újság van? Az inas elbeszéli, hogy ő az este milyen későn jött haza, s az erdőn egy setét árokban látott egy félsinges emberkét másfél singes szakállával, aki egyik ágról a másikra szökdösött, fonalat motollált, s mind azt dúdolgatta:
Az én nevem Tánci Vargaluska,
Feleségem lesz jó fonó Zsuska.
Tudta a leány, mit motollál az az ember; de az inasnak azt mondta: Te csak képzelődtél a sötétben! De azonban megjött a kedve, mert tudta, hogy a fonni való megfonódik, tudta azt is, hogy őt az a kicsid emberke el nem viszi, mert mán tudja a nevét is. Mikor hát este az ember a fonalnak harmadrészit megfonva elé hozta, s tőle azt kérdezte: no hát, tudod-e a nevemet?, a leány ráfogta, hogy: tán ez lesz! tán az lesz!, de az igazi nevét a világért meg nem említette volna, nehogy a fonás félbeszakadjon.
Másik este sem mondta meg a nevét, mikor a fonót az emberke hazavitte.
Harmadik este, mikor a fonal mind készen volt, azt is a kisded emberke hazavitte. De vitte magával a háromkerekű taligát is, hogy azon a leányt elvigye. De akkor a leány sem tréfált a beszéddel, hanem azt mondta: Én úgy gondolom, hogy tégedet Tánci Vargaluskának hívnak! Erre a kicsid emberke, mintha az orrát megütötték volna, úgy oda lett.
Mikor az egy hónap ki volt telve, utánanézetett a királyfiú, hogy a leány a fonással készen van-e, s megvitték a hírt, hogy kész a fonal. A király elcsodálkozott, hogy miféle dolog lehet, annyit fonni olyan hirtelen. Elment, maga is megnézte sok véle lévő urakkal s úri asszonyokkal; s erősen elbámultak azon a töménytelen sok szép fonalon; nem győzték dicsérni a leányt, s érdemesnek ítélték reá, hogy királyné legyen az országban.
Másnapra kelve megülték a lakodalmat, s a leányból királyné lett.
A nagy lakodalmi ebéd után jöttek a szegények, s azoknak a király alamizsnát osztogatott. Leginkább szemébe akadt a királynak három félszeg koldus: egyik volt egy vénasszony, akinek szeme pillája úgy lefittyent, hogy az egész ábrázatát eltakarta; másik volt egy fittyedt ajkú vénasszony, akinek az ajaka szinte a térdit verte; a harmadik volt egy lapos fenekű vénasszony, akinek olyan lapos volt az ülepe, mind egy kerek lapító. Ezeket behívta, s elbeszéltette velük, hogy lettek olyan félszegek.
Az első azt mondta:
– Én ifjúkoromban olyan fonó voltam, hogy az egész vidéken sem volt párom; addig fontam, hogy úgy belejöttem, hogy éjjel is mind fonnom kellett; a sok éjjelezés miatt a szemem pillája leszakadt, s a doktorok sem tudták helyre javíttatni.
A második azt mondta:
– Életemben addig s addig fontam, addig rágtam a sok szöszt, hogy az ajakam úgy kilágyult, hogy a térdemig lefittyedt.
A harmadik azt mondta: Addig ültem egy helyben a guzsaly alatt, míg a fenekem olyan lapos lett, mind egy lapító.
Ezeknek a beszédére azon ijedt meg a király, hogy az ő felesége is olyan erős fonó, s megparancsolta, hogy többet egyet se fonjon.
Ennek a dolognak a híre elment mindenfelé a világon. Minden királyi udvarba s minden városba a fehérnépek megijedtek, hogy úgy járnak, mint azok a félszegek; azért hát az orsót, guzsalyt, motollát mind összetörték, s a tűzre tették.
(Kriza János nyomán)
