Nosztalgia helyett (Jegyzet)

Nehéz azonban ellenállni a nosztalgia kísértésének, amikor olyan gyárakról van szó, amelyek termékeik révén hozzájárultak a térség sajátos arculatának kialakításához, amelyek már-már márkanévként működtek, mint például a málnási likőrgyár vagy az uzoni szeszgyár. Egyik sem működik ma, a málnási épülete rá­adásul a felismerhetetlenségig leromlott, sem ajtó, sem ablak rajta, mindent elvittek, ami egy kicsit is érték lehetett. Mellette a borvíztöltőde épülete ágaskodik büszkén, tisztára meszelt falakkal, mintha múlt és jövő üzengetne egymásnak a két épület képében.

Csakhogy bármennyire is áll és üzen a szép jövő ― a magántulajdonra alapozott, profitorientált, versenyképes, modern gyár ―, a közhangulatban továbbra is benne van a nosztalgia: a falubeliek kedves, szomorkás mosollyal idézik fel a múltat, mesélnek a likőrgyár aranykoráról, majd hanyatlásáról, a magánosításról, a jelenről. Hogy mennyien dolgoztak ott ― szinte mindenki a faluból ―, milyen volt a hangulat, és jó volt ám a gyár terméke, az egész országban terjesztették. Aztán a magánosítás, az érthetetlen bukás, a bezárás, az épület kiürítése és jelenlegi állapota.

És a nosztalgia nem csupán az értékőrzés jele, de kissé a bizonytalanságé, a jövőkép hiányáé is. És ez nem csupán a málnásfürdői likőrgyár volt munkatársainál érződik, hanem mindazoknál, akik hasonló ipari létesítményekben dolgoztak, majd utcára kerültek, jobb esetben hasonló szakmában kaptak állást másutt. Olyan nemzedék ez, amelyre talán nem ártana odafigyelniük az országos és a helyi hatóságoknak, nem csak kötelességérzetből, hanem azért is, mert gyerekeik vannak, és fontos, hogy a nekik sugallt jövőkép egészséges, értékelvű legyen.