Nem hagynak sorsunkra

Ennél nyíltabban nem is lehetett volna bevallani, hogy M. B. és pártja a romániai magyar politizálás kereteinek szűkítésében érdekelt, illetve hogy számára az az előnyösebb, ha e mozgástér nem tágul. A kettős állampolgárság ügyében tartott népszavazás idején (2004. december 5-én) még volt Markóban annyi bölcsesség, hogy ne húzzon ujjat saját népe közvéleményével, mára viszont mintha csőlátásban szenvedne. Kizárólag saját alakulata szűk érdekeit nézi még az összerdélyi érdekekkel való szembehelyezkedés árán is, és nem számol a népszerűségvesztés kockázatával.

Mindezekkel együtt is megdöbbentő, hogy azokhoz fordul panaszával, akik úgy viselkednek egy évtizede, mint akik kimondottan ellenérdekeltek a kisebbségi magyarság megerősödésében, az emancipációs mozgalom sikerességében. Ne érezné, hogy színvallásával maga alatt vágja a fát? Miféle egyezségek nyűgözik, milyen politikai stílus rabja, hogy így tesz és így beszél? Hol a távlatos gondolkodás annál, aki belső népszerűségvesztés árán is — ráadásul választási kampány idején — azok külső támogatását keresi, akik legszívesebben sorsára hagynák az erdélyi magyarságot?

A képtelen paradoxon titka alighanem egy hanyatlás okai közt keresendő. Ott van megírva alakulatának sorsa is. Az erdélyi magyarság különben ellentmondásos helyzetének mai esélyeire nyilván nem e válasz tekinthető jövős reakciónak, elvétette az utat, aki ezen halad tovább.

Aki viszont vasárnap (2008. május 25-én) végighallgatta Orbán Viktort a sepsiszentgyörgyi unitárius templom előtti nagygyűlésen, annak nem kellett csalódnia. Csak erős anyaország szavatolhatja a kisebbségek jogvédelmét — adta tudtára a köszöntésére összegyűlt ezreknek —, az anyaországgal összenőtt kisebbségi autonómiák rendszere képezheti a megmaradás garanciáját. A taps és ünneplés e kilenc évtized alatt Erdélyen belül kivajúdott — és íme, azon kívül is vallott — igazságnak szólt.