Hull a hó, hull a hó, ismét itt a karácsony. Nekem apróember koromban sem állítottak karácsonyfát, pedig mi rengeteg karácsonyfa zöldellik a mi erdőnkben! Nem panaszképpen mondom, hiszen az én gyermekkorom a karácsonyfát híréből sem ismeri.
A XIX. század elején gyújtják az első karácsonyfát valamelyik Podmaniczky kastélyában: német volt a ház asszonya, hazájából hozta e kedves szokást. A XIX. század vége felé jár az idő mutatója, s nálunk a karácsonyfát még mindig nem ismerik. Zörgő dió, mogyoró, piros alma: ez a falusi gyermek karácsonyi ajándéka, s ha erre az egyszerű szentháromságra emlékezem, szememből a könny kicsordul. A sírig kísér ez az édes emlék: karácsony hajnalán a szabad kemence tüze karikás ágyacskámra világít, nyitogatom a szememet, s egyszerre csak arcomon elkezd gurulni valami, gurul, gurul, legurul meleg kebelemre, odakapok: alma, alma, piros sólyomalma! És ott áll édesanyám, fölém hajolva, mosolyogva, aztán megcsókol – melyik gyermeknek van ennél édesebb karácsonyi emléke? (Részlet az Édes anyaföldem! című könyvből)