Nyomtatott újság megrendelése Paypal-al

Megrendelési periódus:

Kezdési dátum:


Regisztráljon, és szóljon hozzá írásainkhoz


Sepsiszentgyörgy, 2017. március 24., péntek 00:03
Köszöntjük Gábor, Karina nevű olvasóinkat!

Jakobovits Miklós életmű-kiállítása Sepsiszentgyörgyön / Művészi habitusának eredői/ (Újév)

2016. december 31., szombat, Képzőművészet
Önarckép
Önarckép
Szüleim a műteremben
Szüleim a műteremben
Hangszerek
Hangszerek
Oltár a mártírok emlékére
Oltár a mártírok emlékére
Jakobovits Miklós 1936-ban született Kolozsvárott. Örmény katolikus édesapja Jakobovits Mihály, a két világháborút megjárt, sokat látott és még több dologban jártas cím- és cégtábla-, valamint díszletfestő, aki előbb egy bukaresti színháznál, majd a harmincas-negyvenes évek kolozsvári magyar színházában Bánffy Miklós és Varga Mátyás díszleteinek kivitelezője. 1948-ban a Sepsiszentgyörgyön induló Dolgozók Színháza díszletfestő műhelyének aranykezű vezetőjeként válik szakmájában nélkülözhetetlenné, a nemzet jó sorsáért imádkozó feleségével együtt biztosítja festőművésszé, tanárrá, muzeológussá cseperedő fiának e nyitottságára és történelmi múltjára büszke, karakteres székelyföldi városban a hazaváró családi otthont.
 
Édesapja oldalán Miklós már 4–5 évesen megismerkedik a színek, a festőeszközök, a kép- és plasztikakészítés, valamint a plakáttervezés fortélyaival, találkozik a nagybetűs művészettel, a világok világát jelentő színházzal, ahol az emberi ábrándokhoz, vágyakhoz méltó vizuális megjelenítést éppen a színpadkép mesteri volta adhat. Ennek megteremtéséhez kellett a Jakobovits édesapa, aki – a reá emlékező festő szerint „szinte szuggerálta a tárgyakat... mindent szenvedélyes, forró szeretettel csinált, az anyag szinte megolvadt az ő mágikusan sugárzó melegségétől” – példaképpé magasodott a művésszé érett fiú szemében. Az ügyes kezű Miklós a neves marosvásárhelyi Bordi András-féle festőiskola után Barabás Istvántól és Bordi Andrástól tanulta meg a rajz, a festészet klasszikus fogásait, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát. Kádár Tibor absztrakciót is ostromló modernsége mély nyomot hagyott a fiatal festő habitusában, s természetesen nem tudta teljesen kivonni magát a tanárként zseniális-zsarnok Miklóssy művészformáló erejének hatása alól sem. Talán tőle eredeztethető számos későbbi figuratív kompozíciójának színvilága és szürrealista látásmódja is, de egyes képeinek színpadra komponáltsága persze színházközeli élményeiből is fakadt. A kolozsvári diákra és formálódó művészifjúra ugyancsak nagy hatással volt a közelebbről megismert Mohi Sándor festészete. Művészi habitusára leginkább Nagy Albert szellemének erkölcsisége, nemzeti-társadalmi identitáskeresésben kiteljesedő elkötelezettsége és nem utolsósorban a művészet megváltó erejébe vetett feltétlen hite hatott. Ugyancsak nagy erővel hatott Fülöp Antal Andor a művészet mint mesterség iránti szerzetesi alázata. Érdemes szólnunk arról a kölcsönös, igaz barátságról is, amely a városi, nagyvilági élet közeléből jött Jakobovits és az alsósófalvi székely harisnyás Sükösd Ferenc között bontakozott ki, tőle a táj, az élővilág, a földhöz és megművelőihez való közelség természetességét kapta.
Mindezeken túl Jakobovits Miklós életében és művészetének kiteljesedésében a legmeghatározóbb szerep feleségének és művésztársának, Jakobovits Márta keramikusnak jut. A lelki közösségen túl a művészeti kreativitás gyötrelmeiben és örömeiben, az egymást biztató-segítő és ihlető alkotói kapcsolatban Nagyváradon kiteljesedő házasságuk volt mindkettőjük számára az a biztos alap, amelyre építhették fel külön-külön, de együtt is szép ívben kiteljesedő életművüket. A keramikus feleség alkotói gyakorlatának kézműves anyagközelisége, a műfajra jellemző természetközeli és kemencetűzben előhívható színvilága, a formák egyszerűsége, a funkcionalitásból és a dekoratív jellegből adódó narrációmentes önérték a teljes életműre vonatkozóan megihlette a festőművész férjet olyannyira, hogy azt nemcsak festészetében alkalmazta, de időnként őt is kerámiakészítésre, szobrászkodásra csábította. De más vonatkozása is volt a művészházasság kötelékének, ahogy Németh Júlia írta: „A két különböző alapról indult, de egymásra talált alkotói habitusuk (...) döntő szerepet játszott a Körös-parti város, szélesebb értelemben pedig az erdélyi művészeti életben zajló folyamatok kikristályosodásában.”
Jakobovits Miklós, bár nyíltan sohasem szállt szembe a hatalommal, számos olyan képet festett és írást közölt, amely kényesnek számított a diktatúra körülményei között. Rendkívül bosszantotta minden homogenizáló és áltekintélyre építő hatalmi megnyilvánulás. Ezeknek ihletében rajzolta, festette azokat a munkáit, amelyekben a tekintélyelvű társadalom rongyrázó önkényes hatalmaskodásait figurázta ki. Ezekhez a képekhez többek között a dicsőszentmártoni bolondokházában próbált ihletet meríteni. Itteni élményei csak megerősítették korábbi keserű tapasztalatait: „Semmi nyomát nem láttam itt az életben játszott, az egészséges emberek lelkében kialakult szándékos kettősségnek és alattomos gyalázatosságnak, melyet sokan ragyogó képpel vállaltak, letagadva apát-anyát, vérüknek alkatát, a beborult felhős eget ragyogó égboltnak hirdetve.”
Azon kevesek közé tartozott, aki a diktátor házaspárt kari­katurisztikus formában jelenítette meg a 70-es években. Egyértelműbb utalásokat, könnyebben beazonosítható történéseket tartalmaz az 1987-ben a román kommunista diktatúráról írt, a rendszerváltás után kiadott Néró papírmaséból című könyve. De a politikai megfontolásoktól és óvatoskodásoktól a legelrugaszkodottabb, talán ebben az értelemben egyedülálló az a kollázssorozat, amelyben a pártvezér-államelnök Ceaușescu portréját felhasználva alkotott olyan – a rendszerváltásig szigorú titokban tartott – gúnyképeket, amelyek a politikai tartalmú fotókarikatúrák legkiválóbb hagyományát folytatva, maró gúnnyal ábrázolják a rettegett diktátort.
Művészeti munkássága nyilvánosságában próbálta kikapcsolni politikai, közéleti averzióit, és egy olyan szigorúan szakmai területre szorítkozni, amely a mostoha társadalmi környezet ellenére a teljességet biztosította számára. A szín- és anyagérzetek kifinomultságának puritán világa, amelynek zsigeri minőségeit fogalmilag nem lehetett megközelíteni, ellenállt minden cenzori szándéknak. Törekvéseit így összegezte: „A képzőművészet formai jelei – a szín, a ritmus, a metafizikus időtlenség visszaadása – izgatnak leginkább, ezekkel próbálok átfogóbb, egyetemes hangulatot teremteni munkáimban. Másik nagy titkos vágyam hasonlatos ahhoz, amit Monet művelt az impresszionizmussal: hogyan tudnám a piktúrán keresztül az ősi, több mint kétezer éves időbeli lényegeket, díszleteket leszedni, és visszaadni egy régi kornak a történéseit. Olyan ez, mintha az idő lényegét próbálnám besűríteni.”
Művészeti írásokat, esszéket közölt művészkollégáiról, leginkább az erdélyi magyar és román művészetről, amelyekben következetesen kutatta és feszegette az identitáskeresés legkényesebb, nemzeti problematikát is érintő kérdéseit. Meggyőződése szerint az alkotói én szoros összefüggésben él a különböző vérmérsékletek alkati, kulturális adottságaival, amelyet többnyire a földrajzi környezet és történelmi szerep határoz meg. A maga alkotói énjét nagyrészt örmény mivoltából vezette le, különösen azután, hogy személyesen is találkozhatott annak őshonos kulturális és emberi, társadalmi értékeivel.
Ugyancsak nagy fontosságot tulajdonított azoknak a különös természeti, történelmi tényezőknek, amelyeket szülőföldje, Erdély a maga nemzeti, etnikai sokszínűségével és évezredes, egyszerre nyugati és keleti gyökerű európai kultúrájával nyújt az itt alkotóknak.
Jakobovits Miklós remekbe szabott életműve a lehető legjobb bizonyíték arra, hogy ez a sajátságos kulturális entitás nemcsak létezik, de egyetemes értelemben is a lehető legszínvonalasabb értékek eredőjévé válhat.
 
Vécsi Nagy Zoltán
A kiállítás megtekinthető a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban január 15-éig.
Ha hozzá szeretne szólni, jelentkezzen be
Felhasználónév:
Jelszó:
Regisztráljon most