Összehozzuk! Csak azért is!
Nagy feladat volt ez akkortájt, amikor kongtak az élelmiszerboltok, s még abban sem bízhattunk, hogy „jegyre” megkapjuk a havi porciót. Jó indok volt ez arra, hogy hetekkel előtte többször összejöjjünk és tervezgessünk, no meg különféle legális kábító anyagokat kóstolgassunk sűrűn. E megtisztelő kifejezéssel a közeli likőrgyár termékeit illetem, amelyekről nem lehetett pontosan tudni, hogy mi rejlik bennük. Ezért is döntöttünk úgy, hogy kerül, amibe kerül, szilveszterkor tőkét is látott szőlőbort iszunk. Gyakoroltuk az éneklést is derekasan, nehogy felsüljünk a várt magyarországi vendégek előtt, ha már hét határra szóló mulatságot ígértünk nekik. Közben eldőlt: mindenki beadja havi tojás- (7 db) és húsporcióját (1 kg) a közösbe, s részt vállal a konyhai előkészületekből. A muri nálunk lesz a nagy asztal miatt, ami mellé átcipeljük a barátainkét is. Mindenki hoz valami kész eledelt, a férfiak cipelik a sört, valaki segít húst sütni. A gyerekeinket rábízzuk a nagyszülőkre, mert legalább olyan sokáig fenn akarunk maradni, mint az éjjeli baglyok. Nekem jutott a legnehezebb intéznivaló, mert jó bort kellett hoznom Szilágyságból. Menet viszem gyerekeimet, akik máskor is ott töltötték az esztendő végét, de most a buli hírére az istennek se akaróztak felkerekedni, jövet hozom a bort Szentgyörgyre.
Apám meg is töltött egy ócska 20 literes műanyag bidont jóféle fehérborral. Emberpróbáló, kemény hideg volt, 30 centiméternyi tömörré fagyott hó, a vonatok is késtek, s erősen bánta, hogy jobb edényeit odaadta másnak, a csóré fenekű üvegkorsó pedig elrepedhetne ilyenkor. A lelkemre kötötte, hogy ne húzgáljam a padlón a műanyag tartályt se.
Igen ám, de alighogy elköszönt, arra eszméltem, hogy tócsa tátong körülötte. Próbáltam elaltatni a szörnyű felismerést, de egyre inkább bebizonyosodott: ez szivárog. Kezdtem tekergetni a kupakot, remélve, ha jól megszorítom, fejre tudom fordítani. A szemben ülő brassói román úr azonnal átlátta a helyzetet. No, majd ő megtekeri jobban azt a kupakot, fejre állítjuk, s azzal kicseleztük a likat. Úgy tettünk, nekem közben égett a pofám a szégyentől, hogy fehérnép létemre tör a frász 20 liter borért, s úgy aggódom, mintha az életem függne tőle. Az idegen meg vigasztalt: szilveszterre viszem, ugye? Érti ő a csíziót, mert ők is összebeszéltek vagy négy családdal, s úgy döntöttek, hogy a hegyekben szilvesztereznek egy kabanában. Két hete hordják felfelé a kellékeket ebben a szütyőig érő hóban. Kezdte sorolni a mi bulink tükörképét: összeadogatták a húsfejadagokat... Bólogattam: mi is. Sorolta tovább... Mi is. A végén már majdnem röhögőgörcsöt kaptunk, de annak elejét vette az újabb tócsa. Felforrósodott a fülke, a bidon megint eresztett, de most már a dugónál. Hinnye! El kellene tömíteni valamivel! Bű nagy gondba estem. Már azon voltam, hogy előszedem a selyemblúzomat, amikor felajánlotta a törülközőjét, azzal jobban meg meri szorítani. De mit se féljek, a bor úgyis kifelé folyik, a törülköző meg tiszta. Na, ezzel megint el volt boronálva a dolog egy időre. El-elszunyókáltunk, fél szemmel meg a bort lestük, amely most már a vonat rázós sebességétől csapott magasra, spriccelt felfelé, akár egy szökőkút. A lyuk meg nőtt. Mit volt mit tenni, rányomtam sutyiban a hüvelykujjamat, ami ugyan sokat használt, de a hátam kezdte megsínyleni a mulatságot. Az ember meg vigasztalt félszájjal: jól tettem, az ujjam úgyse kimondottan piszkos, a bornak annyi nem árt, a felnőtt emberek meg rezisztensek. Vihogtam hangtalanul.
Kezdtek utasok felszállni, az úr pedig mindig megelőzött a borvédelemben: Acolo nu atacați! – s magyarázta, hogy mi a nagy rögös gubanc. Végre megérkeztem, bizottság várt az állomáson szétszóródva a vonat hosszában. Az úr buzgón megölelte a bidont, hogy leadja. Tudtuk, a késés miatt nem sokáig áll, csak beleejtette az odarohanó ölébe, hogy ezt „strict” így tartsa, s már vitte is a vonat. Férjuram meg a vonat végén sóhajtozott, amiért nem jöttem. A szerencsés borcipelő azzal magyarázta, hogy észrevett: ő a borosedényt figyelte, nem az asszonyt.
Aztán a partiumi bortól a hangunk is megjött, annyi morzsa maradt, öt napig jártunk rá, s énekeltünk szinte egyfolytában, anélkül, hogy egy dalt megismételtünk volna.
