Egy dobozban, kis dobozban, amit néha skatulyának szoktak hívni, élt egy sereg gyufafej.
Mindük közül a legkisebb, egy gyufafej-kisgyermek volt a nagyon-nagyszájú.
– Nem nyugszom én addig, amíg a nap lángjával az én kicsi lobbanásom össze nem mérhetem.
Kacagtak a többiek, csak úgy rengett a doboz.
S hogy a fejét el ne gyújtsák, eszecskéjét ne lobbantsák, kiugrott a dobozból s elindult a nap felé a legkisebb Gyufafej.
– Majd megmutatom a napnak, hogy én erősebb vagyok, hogy a lángom melegebb, hogy nem Sándor, hogy nem József, még csak nem is Benedek, hanem én a kis Gyufafej, ez a napnál világosabb, én hozom a meleget. – Így hencegett, hetvenkedett, ágált pöttöm Gyufafej.
Hanem alig ment egy órát, hulldogálni, szemerkélni meg szitálni, csöpörögni kezdett lassacskán az őszi eső.
Gyufafej fejéhez kapott: csak fejemet ne veszítsem! – így gondolta ijedten. Hanem feje egyre lágyult, s ő rémülten húzódott egy fa alá.
Az esőnek elállani nem is nagyon akarózott, s Gyufafej a fejét fogva, ellágyulva, viszketegen vakarózott.
Odaszárnyalt egy vén Varjú, vak aggastyán, fekete. Gyufafej meg csak könyörgött, vinné fel őt a napba.
– Varjú vagyok, utasokat nem szállítok, különben is vak vagyok, így a napot nem láthatom, útirányom meg iránytűm s menetrendem elveszett. Ilyen kéréssel ne nagyon késsél el, fordulj a Sashoz.
Fa ágára szállott a Sas. Gyufafej lágy fejet hajtott, s megkövette Saspilótát, vinné fel a napba őt.
Hanem a Sas, csőrét tátva, hasát karmaival fogva egy jóízűt nevetett.
– Nézni se tudok a napba, nemhogy oda utast vigyek, egy ilyen kis Gyufafejet…
Ezzel a Sas, saspilóta tovább röppent, Gyufafejnek így kívánva könnyű, szerencsés utat.
Ott ácsorgott, már csorogva, puha fejjel Gyufafej, míg végül is fogta magát s belebújt egy selymes állat bundájába, csillogó szép feketébe, amilyet még sose látott.
Aztán várta türelmesen, mikor viszi bundájában a kis állat föl a nagy-nagy égő napba.
Hanem egyszer a kis állat, nemhogy emelkedett volna, földbe kezdett süllyedezni. Gyufafej gyomra kevergett, nagyijedten érezte a nyirkos földet, nedves rögöt s a vakondok, mert vakond volt, bundájából biz kiugrott, s mint a szélvész, szedte lábát, fejét fogva loholt ám a dobozig.
Ott aztán megszárította lágyuló kis kobakját, édesanyja kötényével szépen meg is törülgette, úgyhogy végül Gyufafej boldog volt, hogy nyakán maradt már-már eltűnő feje.
Azóta meg a dobozból, csak a doboz ablakából nézi a napot titokban, nagy vidáman, lehet hogy tán azon töri gyufafejét, azt az aprót, hogyha megnő, talán egyszer újra szerencsét próbál.
