Környezetemben megoszlanak az érzelmek: néhány emberke örvend, hogy maga mögött tudhatja a tizenkét évet, a többinek meg sajog a szíve, hogy lejárt a gyermekkor. Személy szerint rám mindkettő vonatkozik: kimondhatatlan boldogság tölt el, amikor kora reggel (legyen ez akár kilenc óra) elballaghatok a volt iskolám frissen mázolt, de még így is rozsdás-patinás vaskapuja előtt, amely négy éven át mondhatni naponta kísért a gyönyörűen kibetonozott udvar közepéig, majd több órán át árnyéka felnézett rám a tanterembe, sajnálom viszont, hogy egyszerűen nem lehetek büszke az ott eltöltött időre, fáj, hogy így kellett eltelniük ,,legjobb" éveimnek. Természetesen, nem ennyire fekete a négy év, akadt jó néhány kivétel, mely színessé tette a mindennapokat.
A kocsma ablakai szinte szétrepedtek. Zengett az utca a hangos énekléstől, folyt a sör, a bor, és az obszcén beszólások tengere sem apadt. Bankett volt, buliztak a fiatalok.
A fej nélküli kakas balszerencsét jelent, de az ajtóra ragasztott vagy odaszegezett kakas szerencsét hoz. Minden attól függ, milyen szemszögből nézem.
Radu Gabrea filmje számomra kuriózum, mivel nem gyakran látni Erdélyben játszódó, a mi történelmünkről szóló kosztümös filmet. A forgatókönyv Eginald Schlattner regénye alapján készült, a szász közösség 1940—1944 közötti helyzetét próbálja elénk tárni.
Ülök a vonaton, és az ablakon át bámulom a tájat. Lassan döcögünk, de engem nem zavar, nem sietek sehova. Céltalanul utazom: nem tudom, hová megyek, mit keresek. Talán csak a világot akarom megismerni, talán magam. Talán csak egy nagy kalandot keresek, amilyenre mindig emlékezni fogok, és amiről majd büszkén mesélhetek, amikor hazajöttem.
Vége a tanévnek, így a KOVAKŐ diákmelléklet is búcsúzik. A tanévet rekordot döntő nyolc melléklettel záró kis szerkesztőségünk szabadságot vesz ki. Én is ezt fogom tenni, de vakáció előtti utolsó cikkemben megpróbálom bemutatni azokat a fesztiválokat, amelyek a középiskolás számára kimaradhatatlanok a nyárból.
Megfogta a kezem egy lány, és vezetett ismeretlen improvizációk felé. Játszottunk. Egy fekete teremben. Szép volt. Azonban minden, zárt ajtó mögötti szépség ellenére terveket szőttünk. Társakat keresnénk magunk mellé, s velük játszanánk nagyobb, szebb játékokat.
Minden ott kezdődött, hogy az elidegenedett fogyasztói társadalom ellen anarchisztikusan és feltűnősködően lázadó, abba beilleszkedni és dolgozni nem akaró fiatalok, azaz a hippik megunták a régimódi szórakozást. Ide sorolom én a bálokat, a mindenféle ünnepséget, az úrimódiságot és másokat. Mondjuk, ez várható volt. Így aztán 1969. augusztus 15-én megkezdődött a háromnapos Woodstock zene- és művészeti fesztivál, amely minden idők legnagyobb hippi mozgalmának bizonyult. Ettől a rendezvénytől számítjuk a fesztiválok korszakát, amely még most is tart, és fog is tartani sokáig.
Írnom kell egy keveset az egyetemekről. Arról, hogy milyen az otthontól távol lenni. Helyzetjelentésszerű beszámolóm tehát saját szűrőmön keresztül jellemzi az egyetemeket Romániában.
Egészen nehéz dolog bármit is kihozni magadból olyankor, amikor körmödre égett a gyertya, és nincs semmi ihleted. Lám, így jár az az ember, aki lustálkodik, és nem koncentrál a feladatra, mint én. Nos, kérlek alásan, hiába koncentrálok most, nem jön az ihlet, hogy miről is beszéljek nektek.
A bringázás rejtelmei után kutakodva rájöttem, hogy Szentgyörgy tele van fiatal és idősebb extrém biciklisekkel. Ez a sportág igen elterjedtté vált, manapság szinte minden utcasarkon nyüzsögnek a jobbnál jobb bringások. A fiatalabb generációnál megfigyelhető, hogy többségük jól felszerelt biciklikkel büszkélkedhet. Ennek talán az lehet az egyik oka, hogy napjainkban az extrém sport nagyobb vonzerővel bír, mint az általánosabb és a veszélytelenebb sportágak. Kíváncsiságom arra ösztönzött, hogy kifaggassam egy régebbi bringás barátomat, és megtudjam, őt mi vette rá, hogy belevágjon az akkor még igen szokatlan sportba. Kérdéseimre Bodó Csaba válaszolt.
