Ötvenhárom évvel ezelőtt, 1956-ban a magyar egyetemisták (és tanáraik) még forradalmat szítottak. Megkérdezném, hol van a mai egyetemista ettől a mentalitástól, de minek? S főleg kitől?
Ha azt mondaná valaki, hogy képes megfejteni a jövendődet, s elmesélné mindazt, ami eddigi cselekedeteidnek következménye lesz, akkor vajon mit válaszolnál? Szeretnéd tudni, hogy hol, mikor és mit hibáztál el? Vagy melyek voltak az igazán jó húzásaid?
A Székely Mikó Kollégium diákjai a földszinti ablakokon dobálják ki a tízóraira kapott ,,ingyenkifliket". Annyira vicces, hogy még az iskola előtt társalgó tanárnők is elmosolyodnak, majd látván, hogy az egyik felháborodott sofőr kiszáll, és visszadobálja az osztályba a kifliket, ők is komolyra veszik a dolgot, és egyszerre hangosan ordítani kezdenek.
― Sok vitát szül az, hogy szükséges-e a színház a mai ember számára. Hogyan vélekedsz erről?
— Az, hogy a színházra szükség van, soha nem volt vita tárgya. Ellenben az igen, hogy milyen színházra van szükség. És ez egy igen bonyolult kérdés, ugyanis a színház szerepe mindig az adott kornak megfelelően változott. Napjainkban a színháznak nemcsak szórakoztató jellege kell hogy legyen. Nevelő és szembesítő hatást is keres, ami éppoly fontos, mint az előbbi.
csend vagy a mélységes kiszolgáltatottság vagy a láthatatlan súly ami rám nehezedik vagy az elszánt indulat ami belém nevelődött arra késztet hogy a kavalkád legmélyére betekintsek és felhozzam mindazt a gennyet ami odalent feszíti szét a bensőm majdnem átláthatatlan szűz érintetlen mocskos és kiforgatott zugait mikor belenéznék
Megtalálni egy közös hangot. A dó és a szó rokonsága oly kevés ez esetben, mint aprót adni egy koldusnak, hogy aztán nyugodtan megvacsorázhassunk. Utálom nézni, ahogy egy férfi és egy nő egymásnak ordibál. Legalább annyira utálom, mint azt, hogy vannak tizenéves lányok, akik evés után legyömöszölik az ujjukat, és visszahányják az ételt.
Mocorog a diákélet Sepsiszentgyörgyön is… Az MKDT (Mikes Kelemen Diáktanácsa) zenehónapot szervez és fotópályázatot hirdet, az SZMKD (Székely Mikó Kollégium Diáktanácsa) Valentin-napra és tanár-diák vitára készül, az RKDT (Református Kollégium Diáktanácsa) játékdélutánt és gitárestet tervez, a Művészeti DT (Plugor Sándor Művészeti Líceum Diáktanácsa) Valentin-napi bulit és postát szeretne. Az idei tanévben két diákújság indult, és három folytatta tevékenységét csak Sepsiszentgyörgyön. Kézdivásárhelyen és Baróton is indult diákújság.
A március nyolcadika már több mint egy évszázada minden kontinensen egyaránt a nőké, a lányoké, az anyukáké és a nagymamáké. Az eredete ma már halványuló emlék, feltehetőleg a negatív események nyomán. Amikor 1908-ban New York különböző varrodáiban fellázadt több mint 40 000 nő, és harcolt az emberségesebb bánásmódért, akkor nyilvánították ezt a napot hivatalosan a nők napjává.
Valószínűleg minden sepsiszentgyörgyi ember számára ismert esemény a november 30-i parlamenti választás. Ha nem, akkor pörgessük csak vissza egy kicsit az eseményeket, s mindjárt eszünkbe is jut egy-két jóképű fiatalember vagy nőszemély, aki néhány hétig ékesítette városunk külsejét különféle portréival.
Kiderült, hogy ami nem ízlik a diáknak, az csemege a tanárnak. Vagyis a diák válogat? Finnyás? Kényes? Ragaszkodik anya főztjéhez? Vagy a tanár éhesebb? Jobban ízlik neki a készen kapott ebéd? Valami bűzlik Dániában. De mi romlott el?
Ez egy igen összetett kérdés, amely véleményem szerint többszempontos kifejtést igényel. A tanár-diák kapcsolat a társadalom és az egyén életének fontos része, amely természetszerűleg az idők során folyamatosan változott.
