Elhaladtunk egy sor — később egyesek által történelmivé mesélt — ikon előtt (Süsü tér, hogy mást ne mondjak), amiből akkor még nem sokat érzékeltünk, mert kitöltötte szívünket az az érzés, amely egyszerre kesergő, de ugyanakkor repeső: hogy újra westernhősökké váltunk, idegenekké a kisvárosban, akiknek a filmzsáner kötelezvényeitől eltérően remélhetőleg nem gyűlik majd meg a bajuk a helyi bűnszövetkezettel és rendőri erővel. (Ez utóbbi tervünk meghiúsulni látszott, amikor is kisbusznyi rohamrendőr kerített a kör középpontjába kampánycsendben történt plakátolási ügy miatt.)

Tehát kivezényeltek minket ide, távol a főhadiszállástól, hogy készítsük elő a terepet a néhány héttel később meginduló offenzívához. Ez megköveteli, hogy tisztában legyünk a szükségletekkel, hogy azokra a megismert lehetőségekhez igazítva kielégítő megoldást találjunk, hogy szövetségesekre leljünk, megteremtsük a kapcsolatot, tárgyalásokba fogjunk, cserealapot kínáljunk, végső esetben szívességet kérjünk, legvégső esetben megigyunk bizonyos unikumokat a Szimplában, majd hűvös ágyba bújjunk. A filmforgatás előkészítési folyamatának sikere jól láthatóan nem egyetlen emberen múlik, hiszen ötven, száz, százötven személy együttes érdeklődésére, kedvére, kitartására van szükség.

Nem célom, hogy éljenző gondolatokat írjak a sepsiszentgyörgyi diáklétről, vagy hogy a városban rejlő lehetőségekről monologizáljak, mert nem látok a belsejébe, nem ismerem a működését, viszont azt láttam és tapasztaltam, hogy mekkora tömeg mozdult meg egyetlen felhívásra, micsoda energiával telt meg a kis osztályterem, amelyben először összegyűltünk, hányan voltak kíváncsiak a pontos történetre, és tartották fontosnak, hogy megosszák az ötleteiket. Bevetették kreativitásukat, akartak közösen gondolkodni, alkotni, és őszintén tették ezt. Nem találkoztam azzal a puha közönyösséggel, ami nem kész arra, hogy szokatlant tegyen, és nem fogadja be az idegent.

Ugyanúgy kétes érzés volt felülni a vonatra, mint leszállni róla.