Te meg felülről, a fénymázas

ablak mellől

Szoktál nézni, megítélni.

Ilyenkor ösztönösen felkapom

egyik maszkom.

Mindennap ugyanazt a kopottat,

Fából vágottat, keményet,

Ami mögött olyan jó rejtőzni,

Sírni a láthatatlanban,

És ami, ha nem lenne,

Látnál ordítani, megismernél,

Verni mindenkit, aki csak rám néz.

De te sem vagy különb.

S ezt elnézem neked.

Mert nekem a szeretet,

béke mindenekfelett.

És mert fájó vakbele

mindenkinek van.

Vagy lesz, ha lesz egyáltalán.

A különbség köztünk csak annyi,

Hogy én tudok is róla.

És szabadulni próbálok,

Ó, de már mióta.