A történet, amiről írok, már több évtizedes téma. A diák, tanár és szülő kapcsolatáról van szó. Félév vége, és a diákok többsége azon kapja magát, hogy a félévi tevékenysége nulla. A diákok néha becsapják a szülőket, elrejtve az ellenőrzőt, a tanárokat átverik hamis igazolásokkal. A szülők többsége a pedagógusokat hibáztatja gyerekeik kicsapongásai miatt. Ez a dolog viszont sokoldalú.
Szüleink sok áldozatot hoznak értünk, gyerekeikért. A kérdés az, hogy mennyiben segítenek. Lehet, sokszor csak úgy gondolják, hogy segítenek, és közben helyettük cselekszenek, mert a gyerekért mindent megtesznek. Elég nagyok vagyunk már ahhoz, hogy a ránk szabott feladatainkat elvégezzük nélkülük. Talán. Vállalnunk kell a felelősséget tetteinkért anélkül, hogy problémáinkat szüleink és tanáraink nyakába varrnánk. Valószínű, hogy csak így tanulhatjuk meg, a nagybetűs életben elsősorban magunkra számíthatunk. Egy negatív élmény után előbb magunkba kell néznünk, és elgondolkodnunk azon, hogy hol rontottuk el, azután kereshetjük másokban is a hibát. S akkor majd így leszünk felnőtt mi is... és minden kezdődhet elölről.
