Épp kiszálltam a zuhanyozóból. A falakon csorogtak az emlékek. A párában halkult közös imánk, a temetőbe fojtott közös sírás, az első levél és az utolsó csók.
A törülköző már felszívta a testemen maradt vízcseppeket. Tükörbe néztem. Más voltam, mint tegnap reggel. Az emlékek meztelensége állt a tükör előtt. Elsötétült minden. Az ébredésemben a pára már elszállt, a lehetőségek már nem voltak érvényesek.
Hirtelen felkaptam magamra a ruháimat, és kirohantam a lakásból. Felültem a buszra, de az azóta is csak ott áll. A busz nincs elromolva, a sofőr sem hibás, hanem az utasok. Mindenki egy idő után leszáll, és felül egy másik buszra — továbbutazni a semmibe. Senki sem indul gyalog. Talán félünk. Biztos, hogy félünk.
Most függőben vagyok. Még nem dőlt el, hogy átszállok-e a semmiség körútjára, vagy inkább gyalog indulok megkeresni a szél fújta kacatokat. Összeragasztani az élőket közülük, majd a feledésbe merülteket tűzbe dobni.
Elindultam. Nekem is mondták — bár nehéz volt elhinni: az út kicsi ösvényekből áll. A nagy útnak talán nincs is vége. Hiába álmodoztam mindig arról, hogy majd az út végén lelógatom a lábam. Lesznek majd találkozások emberekkel, szerelmekkel, csalódásokkal, választásokkal, halálokkal és síró csecsemőkkel. De ez csak akkor, ha minden reggel meztelenre vetkőzöm, hogy pár pillanatig ,,függőben" lehessek. És olyan is van, aki örökre így marad. Figyelj csak: ha gondolod, bármelyik reggel leléphetsz az útról, hogy busszal utazhass, de a buszozás nem azonos a gyaloglással. És aluljárók sincsenek, a buszjegyek pedig nem ingyenesek.
