Megtalálni egy közös hangot. A dó és a szó rokonsága oly kevés ez esetben, mint aprót adni egy koldusnak, hogy aztán nyugodtan megvacsorázhassunk. Utálom nézni, ahogy egy férfi és egy nő egymásnak ordibál. Legalább annyira utálom, mint azt, hogy vannak tizenéves lányok, akik evés után legyömöszölik az ujjukat, és visszahányják az ételt.
Végül is igazuk van. Sokszor én is kihánynék mindent, mindenkit, de nem teszem. És végeredményben mit is érek el azzal, ha utálok valamit? Hisz már elég sokan belehaltak a szépségbe. Nem mondom, dicső halál.
De ráérünk, mi talán ráérünk, mi birtokában vagyunk a türelemnek, annak a fajta türelemnek, amely mélyen, hangyamódra még a Holdat is lehozza, szerelem nélkül is. Néha már kétségbeesünk, hogy azt a látszatot keltsük, mi nem is vagyunk türelmesek. Hisz annál szebb nincs is, amikor siettetünk valakit, nem várjuk meg, hogy elmesélje, ma épp mi történt vele. Elfelejtünk várakozni, de azért mi tudjuk, hogy mi is az Advent. Megvárni azt, hogy megnyugodjunk, legalább annyira lehetetlen, mint szépeket álmodni horrorfilm után. Nyugodtan vághatjuk egymáshoz a sértő megjegyzéseket, néha tányérral alátámasztva, hisz milyen szerencse is: mi ezt csak megjátsszuk.
