Zavarban érzem magam attól a felháborodástól, amit ebben a pillanatban is érzek. Az érzés, ami a magyarországi József Attila Színház előadásának megtekintése alatt és után megszületett bennem, most is itt mocorog belül. Azért érzem magam zavarban, mert a március 22-i előadás gyenge színvonalát látva, az a kérdés merült fel bennem, hogyan kaphatta meg ez az előadás Magyarországon a legjobb előadás, legjobb rendező, legjobb főszereplő címeket. Ezek a díjak azt sugallják, hogy színvonalas előadásról van szó, amelyet érdemes megnézni.
Talán az a legdühítőbb a történetben, hogy azt kellett látnom: az embereknek bármi jó, amit eléjük tesznek, vagy képtelenek véleményt formálni, s vállalni azt. A József Attila Színház népszerű színház, ami azt jelenti, fő céljául a szórakoztatást tűzte ki. Mégis, legszívesebben menekültem volna a színházból. Mások elnézően mosolyogtak, olyanok is akadtak, akik képesek voltak az elviselhetetlen zenei betétek ellenére is aludni. Ahogyan később megtudtam, az első felvonást követően húsz-harminc néző hagyta el végleg az épületet. Az előadás nem volt szórakoztató, gusztustalan volt: rikító jelmezekben ágáló artisták, diákfesztiválokon látott előadásokat idéző díszlet, melynek egyes darabjai hol lesüllyedtek, hol felemelkedtek, és Dürrenmatt Az öreg högy látogatása című drámája szövegének felmondása. Nem véletlen a „felmondás" kifejezés használata, mivel a színészek játékukkal semmit nem adtak hozzá a már megírt drámához. Két centivel a föld alatt.
Vissza kell térnem oda, hogy miért is érzem magam zavarban: félek kimondani azt, amit erről a produkcióról gondolok. Azt tapasztalom, hogy legtöbb esetben bármilyen értéktelenséggel beérik az emberek, és a kritikusok is megbocsátóan keresgélnek egy-egy előadás pozitívumai után, vagy más esetben elhagyják a termet, és véleményüket mintha maguknak tartogatnák... ők elmennek, a néző marad, és tapsol. Bármennyire is szeretnék jóindulatú lenni, ezzel az előadással szemben képtelen vagyok. Mégis nevetségesnek találom, hogy én írom ezt a cikket, mert nem rendelkezem akkora tudással, szakmai tapasztalattal és hozzáértéssel, mint azok a kritikusok, akik nem szégyellnek kiállni és dicsérni egy ilyen produkciót.
A legpozitívabb érzés, amelyet az előadás közben éreztem, az volt, amikor az első felvonás végén abba a jóhiszemű tévedésbe estem, hogy a darab véget ért, és a nézőtéren elinduló, aztán elhaló taps azt jelzi, hogy a nézők kifejezik véleményüket. Tévedtem. Már csak hallomásból tudok arról, milyen volt, amikor a nézői véleménynek hangja volt, amikor a sajtóban megjelenő kritika meghatározta egy előadás sorsát. Ma annyit látok: beül a közönség, véget ér az előadás, következik a taps, melyet mindenki megérdemel. Ezt meg is érteném abban az esetben, ha mondjuk diákszínjátszásról lenne szó, és a szereplés után azt mondanánk: „Ügyesek voltak a gyerekek!", de nem így profi színészek esetében, akik fizetést kapnak munkájukért. Képmutatás ez a kedvesség azok részéről, akik érzik, mennyire silány az előadás. Képmutatás és kompromisszum, mert könnyebb elnézően tapsolni, mint szembenézni az értékveszteséggel, véleményt formálni, és főként vállalni azt. „Köszönjük ezt a remek előadást" — nyitotta meg a közönségtalálkozót egy olyan ember, akinek véleményét nem kérdőjelezhetem meg, mégis nehezemre esik elfogadni, hogy kijelentésének nem protokolláris alapja van. Az előadást követően nekem sem sikerült kiállni a véleményemért: elmentem ugyan a képtári beszélgetésre kíváncsiságból, hogy akadnak-e emberek, akik kimondják azt, amit gondolnak. Nem vártam meg a végét, mert teljesen értelmetlen színjátéknak tűnt, ami ott folyt: kritikusok, akik nem annyira kritikusok.
