A Mikó kórusa, tánccsoportja, néhány szónoka s tanári karának jelentős része minden erejét bevetve készült a nagy eseményre. Kórus, irodalmi összeállítás, napi négy-öt óra próba, tervezett program, véget nem érő módosítások. Fárasztó és mégis izgalmas volt az elmúlt napok forgataga, érdekes volt belecsöppenni az előadók világába. A színház falai, a függöny mögötti rejtett birodalom megnyílt számunkra. De ne ugorjunk előre.

Már a tanév elején megtudtuk, hogy nagy ünnepség várható az évforduló alkalmából. Az első látható, sőt, sajnos hallható és megtapasztalható előkészü­let az iskola lefestése volt, amely még az ünnepség megnyitója előtt egy nappal is folyt. Kiosztották a szerepeket, megkezdtük a próbákat, elküldték a meghívókat, megkaptuk a mikós nyakkendőket, minden a helyére került. Az ünnepség pénteken reggel kezdődött. Az iskolahimnusz eléneklését beszédek sokasága követte, amire nehéz volt figyelni a tűző napon álldogálva, és arra gondolva, hogy a két nap során még legalább öt jelenésünk lesz. De jó volt a hangulat. Érdekes volt a suli diákjait elegánsan, fehér-feketében, nyakkendővel látni — a jó nevű nyugati iskolák hangulatát idézte. Élmény volt a két nap állandó programja, az ikebana-, a könyv- és a tanszerkiállítás. A rendhagyó osztályfőnöki óra, amelynek során mikós vén diákok élményeikről beszéltek, és mi is próbáltuk elmondani érzéseinket az iskolával, a diákélettel kapcsolatban.

Péntek délután a népi dallamok, a tánc ideje jött el, amit este fergeteges táncház zárt, még a tanárainkat is láthattuk pörögni. Volt filmvetítés az iskola múltjáról, amelyen a vén diákok mosolyogva vagy könnyezve nosztalgiáztak, a kisdiákoknak vetélkedők, nem túl nagyszámú részvétellel.

Szombaton a képtárban a mikósok alkotásaiból megnyílt kiállítás a szakmabelieknek és a hozzá nem értőknek is élményszámba ment. Számunkra, akik már reggel héttől próbáltunk, a fényekkel, a hangosítással, a díszletekkel vacakoltunk, mindenképp üdítőnek hatott. A szombat esti gála a Tamási Áron Színházban nyolckor kezdődött. Bár a telt ház elmaradt, a siker, a taps nem. A nézőtérről felénk sugárzó elismerés jelezte, hogy munkánk mégsem volt hiábavaló.

Mi talán még fel sem fogjuk, hogy miért, de a vén diákoknak sokat jelentett a jubileum, jelezte ezt az idős nénik könnybe lábadt szeme, a bácsik arcán egy pillanatra újra felvillanó huncut mosoly, a középkorúak vidám beszélgetésének moraja. A legszebb a fáklyás felvonulás volt, amikor a Szózat eléneklése után a tömeg nem akart oszlani, és rázendített a Székely himnuszra. Méltó befejezése egy ilyen ünnepnek.