Kérdezhetném, hogy kerülök ide? De minek, és kihez szólhatok? Önmagunknak feltett kérdések újra meg újra haláltáncot járnak körülöttünk. Nem értem a villamoson utazó embereket. Mindennap utazom, és mégsem jutok sehová. A megszokott távolságok, megszokott ütemben, megszokott fapofával, a megszokott időben. Időtlenségben tátonganak molyrágta napjaink utolsó hajszálerei… hogy kerültem ide? Milyen távlatokból szédülünk bele folyton a türelmetlenség pöcegödrébe?
Sokáig hittem abban, reménykedtem, hogy emberként meg tudok maradni egy számomra teljesen idegen világban, ahol már az első percekben éreztem, hogy kiszolgáltatott vagyok. Kétszeresen kiszolgáltatott. Egyéni belső szinten és környezeti külső szinten. Nem értettem, miért hajtják le fejüket az emberek az utcán, és miért a nagy rohanás, a felpörgetett pillanatképek az ájulásig fokozták zavaromat, szédültem. Rácsodálkozások és mély letargia követte egymást. A makacsul bennem élő gyermeki őszinteség, tudni akarás erősebb volt mindennemű kiszolgáltatottságnál, és én továbbra is mosolyogtam, figyeltem. És nagyokat zuhantam. Szakadékok mélyén fetrengeni a sárban és mocsokban — meg kell vallanom, nem erre számítottam.
Talán önzetlenül hiszek a művészetben és a szeretetben, vagy abban, hogy e két dologgal világokat lehet megmozgatni. Megszólaltatni a legmélyebb érzelemhúrokat, megtalálni és kihozni emberekből valamit. Valami fontosat, amit eddig még nem látott. Ezeket az álmokat hoztam magammal. Felvértezve álltam a világ elé, és most meztelenül heverek egy gödör mélyén,gondolkodom, és keresem a csendemet. Lehet, hogy gödör, de az enyém. Inkább vagyok saját gödrömben, mintsem a felszín öngyilkos illúziójában. Makacs vagyok. Bevallom. Ha nem hinnék többé, saját magamat számolnám fel. Az, ami én vagyok, minden, amit magamnak hiszek, magam gondolom tovább a gondolatokat, az álmok és vágyak, a szenvedéseim és gyötrődéseim, emlékek és cselekedetek, katarzisok és újrazuhanások, a soha nem tapasztalt boldogság.
Keresés és találkozás mámora. Nem tudhatom, hol leszek és ki leszek, de tudom, hogy sorsom van, és én ezt vállalom. Mint Köves Gyuri. Csak ezt a sorsot nem mások szabták nekem, hanem a sajátom. Én is gyűlöltem, hogy gyenge vagyok. Voltak olyan pillanatok, amikor ki akartam bújni a nőiség ruhájából. De nőnek lenni az maga is egy sors. Én nőként születtem, nőként élek, és nőként írok. Ha más korban születek, én is plakátokkal tüntetnék az elnyomás ellen. Lázadó nő vagyok, és halálomig az maradok. Most már tudom.
Belefáradtam. Belefáradtam, hogy vérzek és haldoklom. Erőt veszek magamon, mély lélegzetvétel, és kötözni kezdem a sebeket.
