A reggelek nehezek. A hajnalok. Felkelni hatkor. Még húz magába az ágy, még megvárnád, hogy ne az utcalámpák fénye világítson kint.
De hétre kell menned. Tíz, tizenöt perccel hét előtt elindulsz (jó esetben, ha szentgyörgyi vagy), s első lépéseidnél még bizonytalankodsz: este van még, vagy már hajnal? Tegnap fél kilenckor értél haza, nem volt ilyen hideg, bizonyosan hajnal van.
Elindulsz az Új negyedből. Köddel mész, hideggel s arcpírral. Tíz hajnali perc, egy örökkévalóság.
Ismételnéd a leckéket, de minden figyelmedet leköti, hogy hova lépj, a félhomályban alig látsz valamit. Az út negyedén egyedül vagy. Van négy perced végiggondolni a napod, figyelni a lépésekre, aztán emberek jelennek meg. Egyszerűek. Felfelé jönnek seprűvel, húznak maguk után egy zöld szemetest, fülsiketítően zörög végig a rossz járdán. Maguk elé néznek, fáradtak, és fáznak. Hétre rendbe kell rakni a várost. Aztán még ott vannak a gyári munkások, falusi tanítók, akik a hajnali buszra várnak. Nejlonzacskó kezükben. Nincstelenség, köd és gyárfüst. Jó reggelt, Sepsiszentgyörgy!
Hol is élünk? Mikor is élünk? Ez a fejlődés, ez a hajnali nyomor? Huszonegyedik század?
Úgy érzed magad, mint egy történelemkönyvben. Éljen nyolcvankilenc, éljen a rendszerváltás, megváltjuk a világot.
Te pedig késel. A lámpa piros, nem érsz be az iskolába hétre. Hét óra hat perckor ott állsz a kapuban, hajad nedves a hajnali ködtől, szemeid mintha nem is lennének, arcod vadalma, s mielőtt bemennél, elgondolkodol: reggel van, vagy este?
Egyik sem kedves. Hajnal van, hét óra múlt hét perccel. Vár a zeneóra. A kémia, magyar, angol, biológia. Héttől háromig vár az iskola. Embertelen. Embertelen dolog hétre menni iskolába, de buszra várni, szemeteseket tologatni, hajnali kábulatban még embertelenebb. Hol is élünk mi?
Ne, ne gondolkodj. Most már ideje bemenni.
Kali Ágnes |
