Óvodás és kisiskolás gyerekektől szoktuk hallani, hogy milyen jó lenne felnőttnek lenni. Nem mondja meg senki, hogy mit tegyél, hova mehetsz, és hánykor kell lefeküdni. Nem kell a nagyobbra hallgatnod, és mindenben igazat adnod neki. Gyerekszemmel a felnőttkor maga a tündérmese... De valóban ilyen?
Középiskolában, valamint érettségi vizsga előtt mindenki újra kicsi akar lenni, korlátlan ideig, amíg a világ világ marad. Ahogy közeledik a változás, az a lépcsőfok vagy kapu, amelyen akaratunktól függetlenül át kell hogy lépnünk, félünk. Ezt a világot, a gyerekek világát már ismerjük. Az élet ezen területén nem hárul ránk nagy felelősség, a mindennapi gondjaink aprók, még ha akkor gigantikusnak tűnnek is. A gyerek legnagyobb gondja az, hogy nincs pöttyös labdája, nem tetszik az anyu által választott cipő, és hogy valakinek pont olyan vonalas füzete van, mint neki.
A felnőttek néha érthetetlennek tűnnek, a kicsik számára fel nem fogható dolgokat cselekszenek, és ezt azzal indokolják, hogy a gyerek javát szolgálja. Azért olyan nehéz és félelmetes felnőni, mert átmeneti korszak nélkül egy új világba csöppensz, ahol nincs, aki igazítson, és fogja a kezed, vagy segítsen, ha elesel. Egyedül kell boldogulnod, a saját lábadon kell megállnod.
,,Addig akarok gyerek maradni, amíg lehet" — hangzott egy végzős diák mondata. De vajon a gyerekkor csak tizennyolc éves korodig tart? Vagy a szívében mindig gyerek marad az ember? Egyéntől függ. Van, aki soha nem nő fel, és van olyan ember is, akinek a szívéből teljesen eltűnik a gyerek, a fiatalság.
Szegény az a felnőtt, aki már elfelejtette, hogy milyen volt a gyerekkor. És nem érti meg, hogy a gyerek valójában nem akar felnőtt lenni teljes egészében, hanem csupán arra a színpadra akar fellépni, ahol ő a főszereplő, és mindenki csak rá figyel. Minden gyerek madártávlatból arra vágyik, hogy felnőtt legyen, de a küszöb előtt, amikor már az idő elfogyott, nem tűnik olyan érdekesnek és izgalmasnak a felnőttvilág.
