Egy olyan fesztiválon, amely a művészetekkel foglalkozik — konkrétan verssel, fotóval és színházzal —, és amely országos elismerésnek örvend. De végül, Istennek köszönhetően, a problémák szerre megoldódtak.

Úgy érzem, hogy a dolgunkat elvégeztük, és itt nem az első díjra gondolok, hanem az előadás által létrejött találkozásra a nézőkkel. Ezáltal a szertartás részeseivé, tanúivá avattuk őket. Nem hitettük el velük, hogy a konyhában, a palotában, a kocsmában és más helyeken vagyunk, hanem azt játszottuk, ami volt. Közel kétszáz néző, emelt színpadi tér, román nyelven elhangzott szöveges jelenetek. Mind olyan helyzetek, amelyekkel először találkozott társulatunk. Nem volt időnk az előadás alatt a zsűri tekintetét lesni, és nem is volt fontos ez számunkra. Egy közös szakrális térben felmutattuk a ,,Hamlet-féle" kétoldalú tükröt. Mindezt azért, hogy a néző az előadás ideje alatt, levetve maszkjait, találkozhasson mélyebb és igazi önmagával, megélhesse a görögök által oly sokat emlegetett katarzist.

A tapsvihar közepette, csendben és alázattal társulatunk kivonult, majd buszra ült, és készült a hátralévő két (fesztiválon kívüli) előadásra, melyet a főváros egyetlen magyar nyelvű középiskolájában, az Ady Endre Lí­ceumban adtunk elő. Egészségesnek éreztem ezt a helyzetet, hiszen még dolgunk volt. Mindannyian az előadásokra összpontosítottunk, a díj fogalma feledésbe merült, és újra nekiláttunk, immáron magyar nyelven, hogy újabb száz nézőt próbáljunk meg eljuttatni lénye megtisztulásához. Úgy érzem, sikerült bejárni az utunkat.

Utólag visszatekintve fontosnak tartom, hogy lehetőségünk adatott megmutatni a Színházunkat egy olyan városban, ahol a pénz, a fényűzés dívik, és ahol lassan eltűnnek az igazi értékek. Színházat, amiben mi hiszünk, amit érvényesnek tartunk és képviselünk.

Daragics Bernadette