Tehetetlen bábu lettél. Szenvedni hagyod, hogy érezze a nyomok lágy ölelését, mert neked… semmi se fáj. Ő is felállt a székre, de álmodott, és leesett… Pedig lehetett volna akár ember! A világ szúr, nyom, éget, taszít…
De szeret téged… ki lennél, ha ő nem szeretne? Fullaszt a rémület… Egyetlen édes álmod veszted el, mit csinálsz majd nélküle? Ki fog téged érteni? Ölelni, várni, szeretni?
Féltelek…
Ragaszkodhatsz még… hibát kereshetsz a világban, lehetsz hűtlen, kocsmás, erős vagy bíráló… de tudd, hogy a világ kitaszít! Mert kimondtad: érzel te is, mert azt mondtad, szomjazol, mint bárki más, kell neked még színes álom, szárnyalni akarsz szabadon! Mert eldöntötted, hallgatsz, de zajongsz, viccelsz, és nem csak akkor mosolyogsz, ha már úgy érzed, most szabad, nem lát senki.
Te áruló… sárrágó… menekülsz, félsz, karomba vennélek… de nem tehetem, sokan vagyunk a széken, és megláthatnak, és mit szólnak, ne haragudj… értsd meg, nem tehetem… Én nem leszek te! Engem nem fog színes virág szirma szúrni, csak mert szeretlek!... Mert én szeretlek… én tényleg igazán és nagyon, nagyon szeretlek! Nézd, mennyire szeretlek!!! Megtegyem? Érted? Neked? Értünk? Nekünk? Akarod??? Összezavarsz, hisz ki vagy te? Bűnös lélek, kinek szíve már régen nem figyel… Mi lesz így velem? Te vagy az, kedves jó barát? Játszunk még? Jöhet ő is! Lehetünk barátok, és még együtt is élhetünk… mi, mindannyian.
Ha te nem vagy velem, ki szid, ítél, emel, ölel és feled? Ki fogja kezem? És ki takar be, s fedi el bűneimet? Ki bocsát meg? Ismersz… hisz tudod, én vagyok a lelkes, áldozó, fojtogató, súlyos fogságod… én… a magam ura… ki a jelent önmagában elviselni sem tudja… de te akkor is csak egy bábu maradsz.
