Látod?

Bottal csap most hátamra a tél,

aláhullok néhány hópihével:

Földhöz csapódó vízcseppek vagyunk,

játsszuk, hogy életben tart a fagy.

Dörömbölök.

Senki.

Nem ereszt be sem apám,

húgom, sem fivérem,

sem az idegenek.

Idegennek adták a nekem ígérteket.

Most te hullasz az égből,

rászállsz az ereszre,

és bámulsz, mintha hinnél a szemednek.

Nevetlek.

És te is nevetsz rajtam.

Hisz szóltál:

disznók között

magam is disznóvá válhatok.

És szóltak angyalok —

Héra és Aphrodité

délceg giggolói —,

és szóltak költők, meseírók —

a tüzeknek csiholói —,

és szóltak kofák, farkasok

királyok és asszonyok.

Tudtam: csupán álca

az álbarátok álruhája.

Látod?

Most vakablakok adják az áhított meleget.

Te ülsz az ereszen,

nézel.

Én tanyát keresek,

kopogok a tekinteted ajtaján.

Te ringatsz... Altatsz jó térdeiden.

Én álmodom.

Te mesélsz... Kulcsot adsz kezembe.

Kattan a zár,

Belépek a házba.

Maga Isten áll

a hideg lakásban.

Hazaértem.