Ugyanaz a történet ugyanazt a kérdést szüli: érdemes-e erőltetni? A helyszín változatlan, szereplők csak alig: ezúttal a szervezőkön és a lézengő újságírókon kívül az épp befejeződött közönségtalálkozó főszereplői. Vagyis az írótársak. És még egy-kettő. Szintén írótárs.
Akiket mégis vonz a kíváncsiság. Mert könnyű ítéletet mondani, jobbra-balra vagdalkozni, de hiteltelen a stigma és üres fecsegés, a kommentár annak szájából, akinek szeme nem lát, füle nem hall. Pedig Kiss Tibor Noé csütörtök esti teinbeli szereplését is érdemes lett volna figyelemmel követni. Nem a transzneműek megítéltetésével kapcsolatos hosszú és kaotikus siránkozását, hanem a valóság és szöveg viszonyára vonatkozó eszmefuttatását. Az írás mint terápia, az írás mint személyisége felfedezéséhez vezető út, az írás mint transzneműsége elfogad(tat)ásának eszköze. Ilyesmik.
A kérdés azonban továbbra is nyitott: csak az irodalmi kánon által elfogadott szerzőket érdemes meghívni a kultúra székelyföldi fővárosába, avagy kiérdemel némi közönséget (megelőlegezett bizalmat) az ígéretes pályakezdő is?
