Két kortárs román íróval találkozhattak az olvasók a héten a Teinben, akik nem csupán könyveikről beszéltek, hanem arról a világról is, amelyben az írott szónak egyre nehezebb helyet találni. A Bod Péter Megyei Könyvtár meghívására kedden Simona Popescu, szerdán Cristian Teodorescu válaszolt Adrian Lăcătuş irodalomkritikus kérdéseire. Mindkét szerző Bukarestben él, de a fővárosi társadalmi folyamatok mellett a vidéki gyermekkor is fontos szerepet játszik írásaikban.
Simona Popescu egyféle örök kamasz, abban az értelemben, hogy soha nem éri be kész formákkal, mindig keres, újít, játszik és súlyoz – jelentette ki Adrian Lăcătuş, és ezt a már 35 évesen elismert, alternatív tankönyvekben szereplő író, költő, esszéista és egyetemi tanár igazolta is: bevallása szerint olykor azzal riogatja diákjait, hogy Törcsvár mellett született. Nehezen ír, egyszerre több köteten dolgozik, témájához mindent elolvas, megnéz, meghallgat, amit elér, évek telnek el, amíg befejezi valamelyiket. Talán tudna gyorsabb, termékenyebb is lenni – egyszer végzett egy kísérletet hallgatóival, két óra alatt egy adott témáról „jó és egész jó” szövegeket gyártottak –, lehetne ontani a könyveket, de nem ez a cél, hanem „az algoritmus” megtalálása, mert az ér valamit. Azok a költők, akik saját algoritmusukat megtalálták, akár egy kötet után is hátradőlhetnek – van ilyen, például Ion Barbu vagy George Bacovia, aki két stílusban is mérföldkőnek számít a román irodalomban –, ők már elvégezték a maguk feladatát. Beszélt többek között arról is, hogy a figyelem középpontjába kerülni bosszantó is lehet, és általános derültséget keltve elmondta: „a vers untat”, és leginkább a filológushallgatókat untatja, de a tanáraik is nehezen boldogulnak a költészettel – ebből született a Zöld munkák, avagy védőbeszédem a versért című kötet.
Cristian Teodorescu nem először jár Sepsiszentgyörgyön, közéleti írásaiból – a Caţavencii és a román kulturális rádió munkatársa, olykor tévévitákon is részt vesz – is sokan ismerhetik; eredeti, lendületes és humoros írásmódja íróként erénye, higgadt, letisztult szemlélete, egyenes és tartalmas hozzászólásai pedig a közbeszédben példaértékűek – vélekedett Adrian Lăcătuş, miközben a napi hírek és a maradandó irodalom közötti egyensúlyozásról érdeklődött. Aki ma újságot olvas, azért teszi, hogy saját nézeteit erősítse, azoknak írunk, akiket már nem kell meggyőznünk – felelte kissé kesernyésen a vendég. A román társadalom egyre megosztottabb, egyfajta visszatérés érezhető a kilencvenes évekhez, amikor élesebb, radikálisabb nézetek ütköztek egymással. Az agresszív modortól a másik torkának való ugrásig nincs nagy távolság, emiatt aggasztó ez a jelenség. És nem csak nálunk: ha így megy tovább, Franciaországban négy év múlva szélsőséges államfőt választanak, de még a legkipróbáltabb demokrácia, a briteké is furcsán alakul. Nálunk is sokan siránkoznak a legutóbbi választások eredménye miatt, olyanok is, akik nem vettek részt a szavazáson, és most sem mennének, mert „nincs kivel”. A mai Romániát a kilencvenes években alapozták meg, és azok, akik akkor kezet tettek a forrásokra, ma is rajta tartják, közben pedig a lakosság egyötöde elszivárgott: most már négymillióan élnek a határokon kívül, és még mindig távoznak. A kivándorlás nem tűnik jó megoldásnak, de itthon maradásra se nagyon van, mivel biztatni a fiatalokat – csak abban lehet reménykedni, hogy elegen lesznek, akik tenni is akarnak valamit. Teodorescu néhány irodalmi kérdésről is beszélt, de minduntalan visszakanyarodott a lehangoló valósághoz, és a szélsőséges eszmék térnyerésének veszélyeire is figyelmeztetett.
