– János úr, ma mindent lehet – szólít meg egy hajléktalan ismerős, és most nem nyújtja felém kérges tenyerét. Ne féljen, ma nem „dolgozom,” kapok élelmet eleget. Jut az asztaloknál a maradékokból, meg pia is bőven. Nincsenek nagy igényeim.
Összefutok egy kolozsvári egyetemista ismerőssel. – Milyen sültelen vagyok! Bemegyek a Sugás vendéglőbe, törzshelyem volt, épp ott játszik egy zenekar. Nagyot nézek. Hát ezek mernek magyarul énekelni? Tudod, mikor felkerültem Kolozsvárra zöldfülű egyetemistaként, még káromkodni se tudtam románul. Először egy nagy szótárral járkáltam fel s alá, aztán vettem egy tabletet, azzal könnyebb. Még át is futhatom szesszióra az anyagot. De felejtsünk, üljünk be egy sörre. Úgyis teljesen átvette a ruhám az ünnep illatát. Közben elmeséled, mi történt még a városban, mióta nem voltam itthon.
Őrkői ember jön velünk szembe. – Álljon meg egy pillanatra, főnök úr. Nem tudja véletlenül, idén jön-e az az ősz hajú, érdekes bácsi azzal a szekérrel, tudja, aki a színháznál van, és Szent György legendáját énekelte. Még a szemembe is nézett, úgy énekelt. Csak nekem. Másik ismerősünk érkezik, már  kissé elázva, pedig nem is esik az eső, kezében lóbál egy üveget valami gyanús itallal. – Sziasztok, lépek a Tátrai-koncertre. Mert: „Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm, …és elhagyott a nőm…”
Beszélgetőtársam a műsorfüzetet nézegeti. – Ejsze a városnapok logójából kihagyták idén a libát, és betették a lovat meg a zászlót. – Hát van a zászlóval elég baj. – Lóból is van elegünk. Emlékszel, mikor a szekusok csaknem felrobbantották a  téren a lovat? Szegény Vaszi gyerek, most velünk lehetne. Szüleim mesélték, hogy később bevittek a pártbizottsághoz egy lovat. Biztosan, hogy mentsék, ami menthető. Aztán állítólag megjelent az újságban egy hirdetés,  valaki a lovát kereste. Megüzenték neki, hogy ott rúgdolózik a pártbizottságnál. No, de ma csak a szépet és jót... A fene egye meg, nincs wifi. Jó lenne, ha a városnapokra ingyen biztosítanának hozzáférést. Ilyenkor a telefonszolgáltatók túlterheltek. Sebaj, akkor csak személyesen. Félre bánat, félre bú, bolond aki szomorú, előttünk az éjszaka, isten, isten, szabadság, szabad a gazda!
– György szelleme mintha kissé híjával lenne a szentnek. – Ne gyere a keresztény dumával mindig. Szent György lovag a város védőszentje, és mindenkié ebben a városban. Oda mert mondogatni a hatalomnak, legyőzte a gonoszt, megfékezte a zsarolót, tanította a népet. Nem volt megvesztegethető, a felajánlott pénzjutalmat szétosztotta. A legenda szerint még a királylányt se fogadta el. Én bezzeg elfogadtam volna. Nem lesz még egy ilyen ember a Földön! – mormogja beszélgetőtársam, mintegy maga elé, nagyot kortyolva ki tudja hányadik söréből. – Az egyszerű ember védőszentje, a földművesé. Mindenki fontos. Még az a néni is, aki a papírt osztogatja a parki nyilvános vécénél, elégedetten, hogy ezen a három napon az ő munkája is van olyan fontos, mint a tántorgó uraké, sokan fordulnak hozzá, ideje sincs lekuporodni slukknyi cigarettára. De ez a nap már ilyen.
– Ezek a napok a reményről is szólnak, a közösségről, a mindennapokban széthúzókról,  alkalom, hogy együtt ihassuk meg sörünket, megosszuk élményeinket, egymásba kapaszkodjunk a koncertek alatt. – Hallod-e, te sárkány – emeli ég felé a sörösüvegét  beszélgetőtársam –, nehogy viharral és esővel gyere! Megértetted? Ma boldog leszek. Azért is! S nemcsak úgy, mint aki tántorog! És hagytuk, hogy elnyeljen bennünket a koncertre siető tömeg.