Tizenöt évig alig írt verseket, most se lenne ez a kötet, ha nem kereste volna azt a fogódzót, ami értelmet ad életének – vallotta Peer Krisztián frissen megjelent, 42 című verseskötetéről, melynek kapcsán tegnap délután beszélt életről, alkotásról.
A pulzArt irodalmi szekciójának első meghívottja Fekete Vince költő kérdéseire válaszolva beszélt a versírás nehézségeiről („minden új versnél azt érzi az ember, hogy elveszett a tehetsége, vagy nem is volt, hogy már nem tudja újra csinálni vagy hogy ismételi önmagát”), kortársaihoz fűződő viszonyáról („nem irigység, hanem valamiféle bűntudat van bennem, megszégyenítettség-érzés a mai napig, hogy én hagytam cserben a szakmát, azokat az embereket, akik bíztak bennem”), a versek hitelességéről („az őszinteség is valamennyire csináltság eredménye, hogy olyannak tűnjön”), alkotói fejlődéséről („átírós költő lettem, erre a színház tanított meg; eddigi könyveim olyanok voltak, hogy volt bennük tizenöt vers, amit szeretek, a többit nem raktam volna kirakatba, nem olvastam volna fel, csak ha kényszerítenek; ebben minden szöveget ötvenszer átírtam, ezt bárhol kinyithatom”), gyászáról („a gyászmunka nem felejtésről vagy feldolgozásról szól, hanem a bevésődésről”), ma is tartó kapcsolatáról elhunyt szerelmével („egy párbeszédnek nevezhető viszonyban vagyunk, a kellő iróniával kommentálja, amit csinálok, ezt a helyzetet, amiben vagyok”), a Zsófi halála okozta űrről („nekem fontos a visszaigazolás, Zsófi egy stabil tükör volt, amikor széttört, ahhoz nyúltam, ahova vittek ösztöneim, a huszonöt éves költőhöz, mert az írás volt az utolsó értelmes tevékenység életemben”), a hogyan továbbról („írok újra verseket, ez egyfajta görcsös ragaszkodás, hogy ebben újra értelmet látok”), és még sok mindenről, a Teinben összegyűlt népes közönség örömére.
