Zsuzsanna vidéki gyökerű tanítók gyermeke, tudja, hogy mit hogyan és mikor kell a kertekben gondozni. Szereti ezt a munkát, meg a szépet is. Ő is tanító, mint elődei, valami különös kötődéssel a neveléshez, a kétkezi munkához és a természethez.
Munka közben dúdolja is a megzenésített verset, mikor a sorhoz ér, hogy „jóhíremre jól vigyázok”, megáll a kezében a szerszám, majd némán folytatja a verset: „nem ér engem veszedelem, magamat is elültetem.” Rádöbben, hogy róla szól, a tanítóról, aki minden szavával, mozdulatával önmagát ültetné el a gyermekek szívébe, lelkébe.
Abbamarad a vers, most már csak a költőjére gondol. Ezért akart József Attila is tanár lenni, mint ők a családban? Mindannyian, kik az idők során tanítanak, hogy elültessék gondolataikat a felnövekvőkben, hogy átadják –, jóhírükre vigyázzanak? Mert így nem éri őket sem veszedelem.
Istenem, kell-e ennél többet átadni? A mindentudás tárháza mind semmi e sorok üzenete mellett. Bizony, az idők során érte ezt a nemzetet elég sok veszedelem. Ha eleink mind vigyáztak volna a jó hírükre, s nem vált volna soraik közül egy sem önnön nemzete árulójává, sírásójává. Nagyot sóhajtott, inkább felnyögött a tanítónő, de nem a testi fáradságtól.
Újra felveszi a szerszámot, a vers fonalát is: „Kell ez nagyon, igen nagyon, / napkeleten, napnyugaton – / ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág.”
Micsoda szavak! Magunk pusztítjuk világunkat gyűlölettel, hatalomvággyal, mások felett uralkodni akarással, közönnyel, önösséggel, múltunk feledésével, őseink és világunk iránti tiszteletlenséggel…
A húszéves József Attila mi mindent megtapasztalhatott ekkorra! Talán ezek érlelték e verset ilyen csodálatosra – elmélkedett Zsuzsanna. Annyi szenvedés után kiben fogalmazódtak volna meg hasonló gondolatok? Amikor még gyerekként rátalált nagy névrokonára, Attila hun uralkodóra, hogyne kutatta volna?! Mi eleget teszünk-e őseink igazságának felderítéséért?
Eszébe jut egy részlet József Attila önéletírásából. Beszalad a könyvért, hogy pontosan idézze: „A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról, és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem, döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.”
Szerszámmal, könyvvel a kezében még egyszer visszanéz, mindent rendben hagyott-e. Nemzete két nagy Attilájára gondol: milyen különös két emberi sors, és milyen meghatározó mindkettő a magyarok életének egy-egy szeletében! És milyen rejtélyes mindkettejük halála is...