És ez már a tavalyi béremelések utáni rangsorolás, így a statisztika még szomorúbb. Akkor is, ha tudjuk, hogy vidéken olcsóbb az élet, s ezért önmagában egy fizetés még nem elegendő az életszínvonal megállapításához.
Még szomorúbb azonban, hogy országszinten a három székely megye közül kettő, Hargita és Kovászna hátulról a negyedik, illetve ötödik helyen áll lakóinak jövedelmét tekintve, és a sokkal elmaradottabbnak számító moldvai, illetve havasalföldi megyék zöme is megelőzi. Különösen beszédes ez az adat, ha összevetjük egy szintén csütörtökön napvilágot látott szociológiai felméréssel, amelynek szerzője, Csata Zsombor kutató, a kolozsvári Babeş–Bolyai-egyetem tanára kerek perec azt állítja, hogy ugyanazzal a felkészültséggel és ugyanabban a munkakörben, sőt, ugyanabban a régióban egy romániai magyar valószínűleg kevesebbet keres, mint egy román. Ennek több oka van – a kommunista örökségtől a hiányos románnyelv-tudásig –, de tény: a vezető tisztségekben még mindig alulreprezentált a magyarság (a magyarok alig 9 százaléka tartozik a jobban fizetett felső, az összlakosság ötödét kitevő rétegbe), a szegények aránya pedig a magyarság körében öt év alatt 28 százalékról 32 százalékra ugrott (szintén az összlakosság – ezúttal alsó – ötödéhez mérve). És azt már tudjuk, hogy a szegénység az, ami nemcsak újratermelődik, hanem folyamatosan mélyül is.
Tehát megyünk lefelé, dacára például a gépkocsik szaporodásának és más effélének, amit felületes módon a jólét jeleként értelmezünk. Persze lehet mondani, hogy Székelyföld soha nem tartozott a gazdagabb vagy szerencsésebb tartományok közé, és lehet a román államra is mutogatni, annak tudatosan elnyomó és elsorvasztó politikájára, de ez távolról sem elég, mert semmit sem old meg. Tagadhatatlan, hogy vannak próbálkozások, az önkormányzatok, a történelmi egyházak, civil szervezetek, újabban a magyar állam is indított különféle programokat, amelyek célja a lemaradások csökkentése, de úgy tűnik, legfeljebb fékezni tudtak bizonyos folyamatokat, megállítani vagy éppen megfordítani a kedvezőtlen irányba mozduló jelenségeket nem igazán sikerült. Hogy a román nyelv hatékony oktatásáról ne is beszéljünk, ami nem csupán parlamenti érdekképviseletünk kudarca, hanem mindannyiunké.
De mit lehet tenni? Az eddigi módszerek nem hoztak jelentős eredményt, tehát valami egészen új szemléletre és cselekvési tervre lenne szükség, amely gazdaságilag szilárd alapra állítsa térségünket. Ennek kidolgozása és életbe ültetése kellene hogy legyen a magyarság vezetőinek legfontosabb feladata. És nem a jövőben, hanem most.