Aki nem ismer lehetetlent

2018. január 12., péntek, Riport
A semmiből egy új világot teremtettem – akár az ifjabb Bolyai szállóigévé vált mondásának para­frázisa is lehetne élete vezérelve, de ő annál szerényebb. Holott élete során mindig a semmiből vagy legalábbis nagyon kevésből kellett újat alkotnia, hiszen munkái és hobbija egyaránt ezt követelték meg. Szeles József, a Székely Nemzeti Múzeum restaurátora azonban sokkal „földhözragadtabb” jelmondat szerint éli életét: azt vallja, nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember. Hogy ez a kijelentés ne csupán üres szólam legyen, istenadta tehetsége mellett – kiváló rajzkészség, az átlagosnál jobb térlátás – rengeteg tanulásra: mindenféle anyagok ismeretére, különböző munkafolyamatok elsajátítására volt szüksége. És kitartásra, végtelen türelemre. Ehhez társul még néhány jó tulajdonsága: emberszeretete, segítőkészsége – csupa olyasmi, amivel a székelyt megáldotta a teremtő. Ráadásul jókedvében a Fennvaló karácsonyi ajándéknak adta őt közösségének.
– Sokszor, sokféle helyzetben hallottam tőled, hogy nincs lehetetlen...
– ...csak tehetetlen ember. Hát igen, ez életem s munkám mottójává lett, lévén, hogy mindkét mesterségem, amit életemben idáig űztem, ezt követelte meg tőlem. Harminckét évig voltam kirakatrendező, amikor szinte a semmiből kellett valamit megvalósítani, itt pedig, a múzeumban szintén ez a helyzet, mert bár jóval fontosabb dolgokat kell végeznem, de amikor az ember egydoboznyi 3000–3500 éves töredéket kézbe vesz, s abból össze kell állítania egy edényt, és nem akárhogy, akkor megint nyomós oka van, hogy erre vonatkoztasson.
– Hobbid esetében meg kétszeresen is érvényes a mondásod, hiszen vasútmodell-készítéssel foglalkozol. Ez hogyan alakult ki?
– Talán a véremben is benne van, nagyapám ugyanis vasutas volt. Apám meg, ameddig élt, bár ő is igen hamar elment, ötéves koromban meghalt, sokszor kivitt az állomásra és nézegettük együtt a gőzmozdonyok vontatta szerelvényeket nagy boldogságomra. Nagyon vágytam egy kisvasútra, ami nem jött össze egészen addig, amíg érettségi után felkerültem Kolozsvárra a kirakatrendezőire, és olyan jó eredménnyel sikerült végeznem az első szemesztert, hogy tanulmányi ösztöndíjat kaptam – amit szégyen, nem szégyen, de eltitkoltam szegény anyám elől. Nos, abból az ösztöndíjból vásároltam meg az első háromtengelyes kis dízelmozdonyomat, ami még mai napig is megvan és működik, hozzá egyméternyi sínt, és akkor egy laposelemmel, forgatva a polaritást, elindult az első mozgás. Akkoriban még eléggé hozzáférhető áron lehetett a gyári modellekhez hozzájutni, összeraktam előbb egy ovális pályát, aztán váltókat vásároltam, akkor már lehetett állomást kiépíteni, így gyűlt fel a modellgyűjteményem több százas darabra, ebben volt vagy száz mozdony, a többi személy- és teherkocsi. Közben levelezőpartnert találtam Budapestről, egy gépészmérnök modellezőt, aki meghívott 1982-ben az európai vasútmodellezők szövetségének abban az évben Budapesten tartott kongresszusára és kiállítására, ott láttam meg, hogy a modellezők hogyan is készítik modelljeiket. És akkor rájöttem, hogy ugyanennek a jelszónak a vezényletével én is megpróbálkozhatom modellkészítéssel. Meg is építettem az első vagonomat, egy igen-igen egyszerű, kéttengelyes nyitott teherkocsit, amivel következő évben Bukarestben első díjat nyertem a román szövetségek vasútmodell-versenyén, a Mocăniţa Kupán. Később, 1992-ben pedig Szlovákiában, Popradon (Eperjes) Európa-bajnoki ezüstérmet szereztem egy gabonaszállító kocsi modelljével.
– Te „szakosítottad” magad, azaz csak román szerelvényeket készítesz.
– Egyetlenegyszer felkérésre építettem egy svájci mozdonyt, a többi általam készített 27 mozdony és 41 kocsi mind CFR. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: egy modellversenyre való beíratásához komoly dokumentáció szükséges, fényképanyag, rajzok, és külföldi modellek esetében ezekhez nagyon nehezen lehetett hozzáférni, különösen a 80-as években. Viszont itthon, ha sokszor futva is, mert a rendőrség meghajtott, fotókat készíthettem, egyszer Szovátán még a filmet is kivették a fényképezőgépemből, mert az átkosban még ez is tilos volt. De aztán hál’ istennek igen jó barátságba kerültem Sepsiszentgyörgy akkori állomásfőnökével, aki tudta, hogy ha én tolómércével vagy colstokkal méregetem a kocsikat vagy mozdonyokat, akkor nem kémkedek, hanem a modellkészítéshez van az adatokra szükségem.
– Később itt, Szentgyörgyön te is megszervezted a Mocăniţa Kupát. Kényszerből vagy belső indíttatásból?
– Volt benne mind a kettő. Az az igazság, hogy 2000 januárjában meghalt az a modellező kolléga Bukarestben, aki a mozgatója volt a Mocăniţa Kupának, és felmerült a kérdés, hogy ki fogja ezt tovább vinni. És akkor megvillant bennem, hogy miért ne próbálnám meg én? Nem volt jártasságom kiállítás szervezésében, mint kirakatrendező, millió kiállítást rendeztem, de nem ilyen témában. A tanácsnál kérdezősködtem, hogy a Szent György Napok programjába beleférne-e, mondták, elképzelhető, megpróbálnak helyiséget is biztosítani, hát első két évben nem igazán segítettek. Akkor még kirakatrendezőként dolgoztam, és a Sugás Áruház főnöke biztosított nekem egy kiürült üzlethelyiséget a bazársor utolsó boltjában, ahol most a galéria van, ott indult a vasútmodell-kiállítás. Azt a helyiséget aztán kinőttük, végül a polgármesteri hivatal is felkarolt, így a kis kultúrházban folytattuk, 10–12 országból sikerült összegyűjteni az utolsó években a modellezőket.
– Nagyon érdekes és különleges színfoltja volt a rendezvény a városnapoknak, már hagyományt is vert volna, amikor abbamaradt.
– Ennek sajnos, kemény okai voltak. 2006 áprilisában volt az utolsó kiállítás, a megnyitó napján tudtam meg, hogy feleségem gyógyíthatatlan betegségben szenved. Halála után a modellezés is abbamaradt, egyszerűen nem volt lelkierőm, hogy odaüljek. Nyolcévnyi kihagyás után, tavaly kezdtem el újra modellezni, amennyire időm van, lévén, hogy egyedül vagyok, háztartást is vezetek, közbe-közbe újra dolgozok.
– Visszakanyarodva a kezdetekhez: miért akartál kirakatrendező lenni?
– Tulajdonképpen nem az akartam lenni. Mivel elég jól rajzolok, foglalkoztatott az a gondolat, hogy díszlettervező legyek, aztán az volt a tervem, hogy rajztanár leszek. Kónya Ádám tanár úr felesége, Éva néni volt az osztályfőnököm az utolsó négy évben a líceumban, Ádi bácsi mondta egyszer nekem, te Dódi, ilyen hülye ne legyél, a rajztanárnak nyomják a nyakára a KISZ-feladatokat, faliújságot, minden hülyeséget meg kell csinálj. Miért nem választasz egy jó szakmát? Így neki köszönhetem, hogy kirakatrendező lettem.
– A kirakatrendezői szakma elégtételt okozott neked?
– Igen. Én 32 évet olyan szeretettel csináltam, hogy nem hiszem, hogy nagyobb hozzáállással lehetett volna. Főleg, hogy igen nehéz körülmények között kellett dolgozni, szinte a semmiből kellett megoldani a kis üzletek kirakatainak berendezését, és közben megnyílt a Sugás Áruház, ami egy hatalmas felület, és azt is díszíteni kellett kívül-belül. Én azt mondom, nem csalódtam a mesterségekben. Ha esetleg érettségi után valaki azt mondta volna, hogy létezik olyan, hogy restaurálás, meggondoltam volna magam a mostani eszemmel.
– Végül hogyan kerültél a kirakatokból a múzeum pincéjébe?
– A magánosítás után az áruház privát kézbe került, és a tulajdonos úgy gondolta, nincs szükség kirakatokra, a helyeit inkább kiadja bérbe az elárusítóknak. Én munka nélkül maradtam, hát odaültettek, hogy nyomogassam a gombokat, hogy emelkedjen fel a sorompó az áruház udvarán. Mondtam, én nem ezért tanultam, s nem ez a szakmám, hát munkanélkülivé váltam. A múzeumnak már korábban is segítettem néhány kiállítás berendezésében, akkor volt, hogy hazakerült annak az anyagnak a maradéka, amit a második világháborúban elmenekítettek, és Zalaegerszegnél bombatámadás érte. Egy vasúti kocsi részletét kellett bemutatni a kiállításon, tudták, hogy mi a hobbim, hát felkértek, hogy segítsek. Megtettem, aztán mondtam, idáig ti kértetek, most én kérek segítséget. Így lettem restaurátor a múzeumban.
– Nem is engednek innen el, hiszen egy éve immár nyugdíjasként dolgozol tovább.
– Nekem nagyon jó érzés, hogy értékelik, tisztelik a munkámat, de hogy nem engedtek el, abban az is benne van, hogy nincs utánpótlás. Mert igen sokan végeznek restaurálást, de szakosodás után elmennek külföldre dolgozni háromszoros-négyszeres fizetésért, mint amit itt kapnak.
– Szakmád kerámia- és üvegrestaurátor, azonban sokkal több mindent csinálsz, mint régi cserépdarabok összeragasztása.
– Nagy szeretettel segítem a kollégákat, itt vannak a múzeumpedagógus lányok, nekik sokszor besegítek, ötlettel jövök, ugyanígy a néprajzon, a természetrajzon. Az az igazság, hogy nekem, mióta egyedül maradtam, ez a családom. Vasárnap alig várom, hogy hétfő legyen, s találkozhassak velük, hogy legyen, akivel szóba álljak, mert olyan más az embernek, amikor meghallgatják, van amit tanulni tőlük, tudnak tanulni tőlem, és ez olyan jó érzés.
– Jól tudom, hogy az állomás mellett kiállított mozdonyhoz van némi közöd?
– Nagyon kevés. Annak idején, tudván, hogy nekem vannak magasabb vasúti körökben ismerőseim, Ádi bácsi mondta, nem lehetne-e Szentgyörgyre egy mozdonyt keríteni, mert milyen jól mutatnak az állomások közelében a kiállított gőzmozdonyok. Hát megemlítettem ezt a brassói területi igazgatóságnál egy mérnöknek, ő mondta, hogy ott áll Kovásznán évek óta befagyasztva egy tolatószolgálatot teljesítő gőzmozdony. Aztán hogy intézte, azt nem tudom, annak viszont nagyon örülök, hogy itt van ez a mozdony, egy különlegesség, német mozdony, amiből nem igazán sok hányódik az országban. Mikor idekerült, közmunkában páran modellezők, vasútbarátok nekiálltunk kicsit rendbe szedni, lefesteni, a hiányzó részeket pótolni rajta. Sajnos, alábbhagyott a kedv, mert lenne még tennivaló rajta, de örülünk, hogy így is megvan.
– December 24-én születtél, karácsonyi ajándékként, és te magad is szeretsz ajándékozni, kezed munkáját bőséggel osztogatni. Mikor láthatjuk legközelebb vasútmodelljeidet kiállítva?
– Én biztos, nem fogok rendezni modellkiállítást, mert 66 évesen nincs erőm, az egészségem sem a legjobb, meg fentről az úr 99-nek látja a 66-ot. 2006 után igen sokan hiányolták a vasútmodell-kiállítást itt, Szentgyörgyön, városnapokon, ha megállítanak az emberek az utcán, rákérdeznek, hogy idén sincs? Hát nincs, nem is igen hiszem, hogy legyen, viszont én szeretnék újabb modelleket építeni. Ez az életnek a nehézsége, amikor így egyedül maradsz, és ebben a korban mindent kell csinálnod, az egy kicsit lesújtó, de nincs lehetetlen csak tehetetlen.
Hozzászólások
Szavazás
Megalapozottnak tartja-e az európai tisztségviselők Romániát érintő bírálatait?








eredmények
szavazatok száma 204
szavazógép
2018-01-12: Nyílttér - :

Egy megalapozatlan panaszról (Visszajelzés)

A 2017. december 15-ei Háromszék Az utca hangja című rovatában Gergely Sándor és Comşa Aurel az Orgona sétány egyik lépcsőházának gondozásával kapcsolatos panaszt fogalmazott meg a lakótársulás vezetőivel szemben. A válaszadás jogán néhány kiigazítást tennénk.
2018-01-12: Világfigyelő - :

Április 8-án tartják a magyar választásokat

Április 8-ára írta ki az országgyűlési választást Áder János magyar köztársasági elnök.