Ritkán kap akkora tapsot előadó, mint amilyet dr. Reisinger János a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban Ki nekünk Arany János? címmel kedd délután tartott monológjával kiérdemelt. A magyarországi irodalomtörténész, egyetemi tanár bemutatója ugyanis több volt egyszerű prezentációnál: nemcsak magával ragadó előadásmódja, a rengeteg új vagy csak az irodalmárok számára ismert információ kis mennyiségekben, de jó érzékkel történő adagolása, hanem színészi képességei, a közönségre észrevétlen átragadó rajongása Arany János életműve iránt tette felejthetetlen élménnyé a szűk egyórás, talán leginkább irodalmi performance-nak nevezhető eseményt.
A március 2-áig, a költő születésnapjáig tartó emlékév rendezvénysorozatába illeszkedő előadást Reisinger János A lejtőn című, általa Arany János egyik legnagyobb alkotásának tartott verse elszavalásával kezdte, ebből építve fel előadását. Félelmetes nagy vers, mondotta, csiszolgatott rajta szerzője húsz évet – amúgy sokat csiszolgatta Arany a verseit, maradt is emiatt sok közülük töredékben. Hogy sokat dolgozott művein, nemcsak azért volt, mert nagyon magasra tette a mércét, hiszen Arany János nem költőnek készült, de úgy gondolta, Petőfi után csak olyant írhat, ami méltó költőtársa életműve mellé.
Reisinger János az emlékévre előadásának címével megegyező kötettel tisztelgett Arany János előtt, amely a 66 évet élt költőről hatvanhat történetet tartalmaz. „Így szerettem volna bemutatni, mennyire nem ismerjük Arany Jánost” – mondta, és mindjárt sorolta is. Arany mindig egyedül érezte magát, Szalontán, Kiskőrösön is, de leginkább Pest-Budán, mert úgy látta, a magyar nem gondolkodó nemzet, inni szeret és nagyokat mondani, frázisokat pufogtatni. Hát nyolc nyelvet tanult meg, hogy eredetiből fordított műveket tegyen nemzete asztalára – hiszen hitt a kultúra erejében. Mennyire ismerjük Aranyt? Azt talán még sokan tudják, hogy több hangszeren is játszott (ha rosszkedve volt, muzsikált magának), de hogy 150 dalt szerzett, saját és költőtársai verseit megzenésítve, azt már kevesen. Legalább tíz csodagyerek rejtőzött benne, gimnáziumi érettségi nélkül tanított, irodalomtörténetet írt, lapokat szerkesztett, kritikákat írt, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára volt, annyit dolgozott, mint tíz költő összevéve, mondta.
Arany János mindössze 66 évet élt. Családja drámai gyorsasággal halt ki, mindannyian az akkor gyógyíthatatlan tüdőbajban hunytak el. Lánya kezei közt halt meg, azt hitte, meg fog tébolyulni. Utána tizenhárom évet nem tudott verset írni, de ekkor fordította Shakespeare-t. Szellemi hagyatéka felbecsülhetetlen érték, Reisinger János négy csoportba osztotta örökségét. Kis versei (az elsőt kilencévesen írta) alkotják az elsőt. Arany évente írt születésnapján egy négysorost. Az utolsónak a Sejtelem címet adta. „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engem a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.” A második csoportba Reisinger az általa legnagyobbnak tartott, meditatív verseit sorolta, a harmadikba negyven balladáját, a negyedikbe – a legfájóbb örökség csoportjába – öt eposzát. Modernség tekintetében tíz mai költőért nem adnám Arany Jánost, jegyezte meg közben.
És igen, Arany János üzent is az utókornak. A Reisinger János által zárszóként előadott három üzenetből álljon itt egy, Zách Klára balladájának utolsó négy sora: „Rossz időket élünk, / Rossz csillagok járnak. / Isten ója nagy csapástól / Mi magyar hazánkat!”
