Elhunyt Vitályos Ildikó – Utolsó beszélgetés a színművésznővel

2018. február 10., szombat, Színház az egész világ

Abszurd módon kissé szerencséjének tartotta, hogy 1995-ben kényszerűségből ott kellett hagynia a kolozsvári színházat: aligha lett volna képes a jelenlegi színházi világban élni. A 2018. február 8-án elhunyt Vitályos Ildikó színművésznővel halála előtt még színpadi megjelenésről és kilökődő fájdalmakról beszélgettünk.

  • Vitályos Ildikó és Gábor József az Amerikai Elektra című előadásban Fotó: Szigligeti Színház
    Vitályos Ildikó és Gábor József az Amerikai Elektra című előadásban Fotó: Szigligeti Színház


– Szembesült már azzal, hogy nem ismerték meg a kolozsvári színházban? A jegyszedő, az ültető…
– Nem fordulhatott elő, mert nem adtam rá alkalmat. Közel huszonhárom évvel ezelőtt eljöttem onnan, azóta – a Kötő József és Senkálszky Endre temetését leszámítva – be sem tettem a lábam az épületbe. Miért okoztam volna fájdalmat magamnak? Muszáj volt így tennem. A kedves közönség azért még emlékszik rám, amíg még kijártam az utcára, sokan felismertek és megállítottak. Akaratom és meggyőződésem ellenére nyugdíjaztak 1995-ben, épp betöltöttem a hatvan évet, és bár még mindig „kinéztem”, minden előzetes értesítés nélkül elküldtek. De nem én voltam a kurzus egyetlen áldozata, két, még aktív korban lévő kollégát is eltanácsoltak akkor. Kellett a hely a fiataloknak, Tompa Gábor teljesen új társulatot épített.
– Hogyan tette túl magát a traumán?
– A Jóisten szinte azonnal kárpótolt, mert a kolozsvári opera társulatával egy hónapot kint tölthettem Amerikában és Kanadában, ahol a Tokaji aszút adtuk elő. A „kiszédelgett” erdélyiek véget nem érően ünnepeltek, csak úgy sorolták az előadásokat, amelyekben évekkel korábban láttak. Gyönyörű befejezése volt a pályámnak. Utolsó jelentős színpadi fellépésemnek a székely­udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház 1996-os nyitóelőadását, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darab Zsani nénijének megformálását tartom, amelyben sok régi kolléganővel is találkozhattam.
– Azért figyel a színházra? Ha a kolozsvárira nem is...
– Hogyne, valahányszor kimegyek a Budapesten élő fiamhoz, mindig beiktatom néhány előadás megnézését. Előtte tájékozódom, videón több előadásba is belenézek, igyekszem nem a véletlenre bízni a dolgot. Budapesten még többnyire olyan színházat látok, amely jóval közelebb áll az annak idején általunk is művelthez. Ott még van játék. A sok öncélú átértelmezéssel, kevés szöveggel dolgozó előadások rendre tönkreteszik a darabot. Semmi egyebet nem szolgálnak, mint a rendező önmegvalósítási kényszerét. Ami, ugyebár, kit érdekel? Egyre kevesebb nézőt, az egészen biztos.
– Néhány hónapon át Sepsiszentgyörgyön is vendégeskedett. Milyen volt hazatérni?
– Nagyon kellemes fél évet töltöttem ott valamikor a hetvenes évek derekán, Az öreg hölgy látogatásában játszottam, meg a Drágalátos gyermekeimben. Miután Kolozsváron akkor épp egyetlen előadásban sem volt rám szükség, Sylvester Lajos színházigazgató meghívott, mivel Seprődi Kiss Attila meg akarta rendezni Dürrenmatt Öreg hölgyét. S ha már ott voltam, Horváth Béla Méhes György darabjába is kiosztott. Jártunk falura, élveztük, nagyon jól éreztük magunkat, sok régi kolléga együtt.
– Ennek ellenére fel sem merült, hogy Szentgyörgyön maradjon?
– Nem, annak ellenére sem, hogy igazából onnan indultam, a város mindig a család második otthonának számított, Szentgyörgyön érettségiztem, diákként nagy színházba járó voltam. Szabó Lajos, a színművészeti főiskola dékánja tehetségkutatóra érkezett Szentgyörgyre, én is megjelentem. Jár színházba, kérdezte, igen, mondtam, és mit látott legutóbb, a Rokonokat, válaszoltam. És mit játszana nekünk? Magdalénát a Rokonokból, de nem úgy, ahogy játszották, tettem hozzá. Na, Vitályos minden magán múlik, mondta Szabó, miután megnézett. Én meg mindig színésznő akartam lenni, sőt, kisebb koromban egyenesen azt mondtam, hogy primadonna. Édesapám inkább azt szerette volna, hogy magyartanár legyek, de én a család elvárásai ellenére nem oda iratkoztam.
– Meglehetősen vegyes, különböző háttérrel, színházhoz való korábbi viszonyulással rendelkező társaság verbuválódott össze abban az első évfolyamban. Elmondása szerint Molnár Gizella, Sepsiszentgyörgy későbbi kedvence korábban soha nem látott színielőadást...
– Rengetegen jelentkeztünk akkor, 1954-ben, hatunkat vettek fel, valóban ahányan annyifélék voltunk, de nagyon hamar összehangolódtunk. A színházjátszás végső fokon társasjáték, mi pedig játszottunk, mint a gyerekek. Sokszor szünetben is folytattuk a drámagyakorlatokat. Remek tanáraink voltak, Delly Ferenc, Kovács György, Tompa Miklós, hamar felismerték, kiben mi lakik, mi várható el tőle, s ennek megfelelően képeztek, építettek bennünket. Megtanultuk, hogyan kell megformálni egy szerepet. Másodév végén egyszer megkérdeztem Kovács Györgyöt, hogyan készül ő egy szerep felépítésére. A sajátságos fintorával így válaszolt: „Ha maga tehetséges, megoldja. Itt nincs szabály. Elméletileg létezik a Sztanyiszlavkij-módszer, de tovább már mindent magának kell megéreznie, megoldania.” Így tanultuk meg fokozatosan, miből lehet és kell inspirálódni, meddig szárnyalhat a fantázia, hogyan lehet egy tekintetet, egy testtartást „ellopni” egy regényből vagy akár egy képzőművészeti alkotásból.
– A Szabó József rendezte Sánta angyalok utcája Böskéjének is az élet, a kolozsvári sétatéri társadalom állt modellt?
– Amikor elolvastam Bálint Tibor regényét, vizuális típusként azonnal Dorián Icát láttam Böske szerepében. Amikor megláttam, hogy engem írtak ki, nagy viharok keltek bennem, de örültem is a jó partnereknek. Aztán az olvasópróbák, a társaság, egy-egy gesztus, egy-egy kacagás átsegített a nehezén, és a végén végtelenül simán, szinte magától értetődően csiszolódott ki bennem Böske. Egy-egy jelenet kialakításában maga Bálint Tibor is segített. Bemutató után több régi kolozsvári jött, hogy pontosan úgy jártam, léptem, mint egy régi híres prímás felesége. Azt hitték, ismertem, pedig én csak megálmodtam azt a nőt. Amúgy egyetlen olyan szerepre sem emlékszem, amelynek megformálásához elegendő lett volna puszta önmagamat felvinni a színpadra. Valamennyi alakot meg kellett formálni. Sem Böske nem én voltam, sem Hedda Gabler, de Christine sem az Amerikai Elektrából.
– A vérengző asszony nyomokban sem rejtőzik önben?
– A legkevésbé sem, mégis imádtam azt a szerepet. Amikor Lavinia és Orin megölni készül Brantet, már szövegem sincs. Emlékszem, éjszaka próbáltunk, a legjobb korszakában lévő Farkas István rendezett, és akkor ott, a színpadon egyszer csak megszületett egy hallatlan nyüszítés, nyöszörgés, valami. Ki is voltam tőle borulva. Azt a kilökődő fájdalmat bontottam ki a továbbiakban. A lényeg: mindennek mindig tiszta lélekkel kell nekiindulni.
– Hogyan kezelte saját hivatását? Szórakoztatásként? Nevelésként?
– Játékként. Számomra egyértelműen az volt, és a nézővel is mindig ezt szerettem volna elhitetni. Örültem, ha megnevettettem, ha sírva fakadt, az azonnali visszajelzéseket tartottam a legfontosabbaknak. A változásokat is szerettem, a vígjátékok és tragédiák váltakozását, ezek az „alakváltozások” tették széppé, mozgalmassá az életemet. Még akkor is, ha sokáig hurcoltam magamban egy-egy alakítást, és mivel nekem nem volt büfés életem, az előadások utáni ellazulásban az sem segíthetett. Nekünk sokkal szebbet kell mutatnunk, mint amilyen az élet. Akkor is, ha az éppen nagyon csúnya. Mindig szebben kell játszani, de igazul. Ezért aztán bár csúnyán elbántak velem, ma már tudom, hogy aligha lettem volna képes a jelenlegi színházi világban élni. Ez már semmiképp sem lenne az enyém. Mindig azt vallottam, hogy tudni kell abbahagyni a dolgokat. Nekem az élet is „segített” ebben – persze nem egészen úgy, ahogy elképzeltem.
– Melyik alakítására kapta a legnagyobb tapsot?
– A tetszésnyilvánítás intenzitását és helyét mindig darabja hordozza. A Ruy Blas például már a bevonuláskor eleve tapssal kezdődött, ami hihetetlen mértékben képes feldobni a színészt. A kosztümös darabokban meg kellett jelenni, a taps pedig a díszlet- és a ruhatervező munkájának is szólt. Ilyenkor segített például egy korabeli hölgy valamelyik festményről ellesett tartása. A drámai szerepekben pedig nemcsak én sírtam, másokat is meg tudtam siratni. Az volt a mi világunk.

VITÁLYOS ILDIKÓ
Színművésznő, 1935. április 8-án született Erzsébetvárosban, ahol 1940-ig, a bécsi döntésig élt. Miután a város Magyarország határain kívül esett, a család Marosvásárhelyre költözött. Az első és második elemit a helyi református leányiskolában kezdte, a háború kitörésével népi iskolába került. Tanulmányait a marosvásárhelyi leánygimnáziumban, majd a sepsiszentgyörgyi lány-Mikóban folytatta, miután 1952 őszén a családot kilakoltatták marosvásárhelyi lakásából, Sepsiszentgyörgyre, az anya szülőházába költöztek. A törvénybíró apa hivatásával kapcsolatos félreértés következtében Ildikót nem hagyták érettségizni, így a tizenkettedik osztály második felében esti líceumba iratkozott be, és titkárnőként dolgozott a helyi borvízpalackozónál. 1954-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán Kolozsváron, majd a főiskola költözésével Marosvásárhelyen folytatta. 1957-től tizenegy éven át a nagyváradi társulat színésze, míg 1965-ben felkérték az Ember tragédiája Éva szerepére Kolozsváron. 1968-tól a kolozsvári színház tagja, ahol a Szabó József rendezte Kegyenc előadásban Júlia szerepével debütált. A szakma a Sánta angyalok utcája című, Szabó József rendezte 1972-es előadás Böske szerepének megformálását tartja egyik legnagyobb alakításának. 1995-ben vonult nyugalomba. Ugyanebben az évben megkapta a Szentgyörgyi István-díjat. 2018. február 8-án hunyt el.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 761
szavazógép
2018-02-10: Irodalom - :

M. Szlávik Tünde: Ikarosz a tuja tetején

Tivadar egy szép kora nyári éjszaka fedezte fel, hogy tud repülni. Kissé molyosan ballagott hazafelé a kocsmából, ahol a haverokkal legurítottak pár sört. A szomszéd házához érve érkezett az első inger: vizelnie kellett.
2018-02-10: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Házasság hete – Éltető sodrásban
SEPSISZENTGYÖRGY. Az unitá­rius templomban és az egyház­község tanácstermében zajló rendezvény vasárnap, a házasság világnapján 11 órától istentisztelettel kezdődik; hétfőn 18 órától Ádám, hol vagy? – Éva, hol vagy? címmel Bustya János sepsiszentkirályi református lelkész tart előadást. A részvétel díjtalan, a programok ideje alatt gyermekfelügyeletet biztosítanak.