Király Farkas: Sortűz 4.

2018. február 10., szombat, Irodalom
1989. november 20.
Hosszú a folyosó, legalábbis a szélességéhez ké­pest: a falak közt nincs háromméternyi távolság, de a mosogatótól az étteremig harmincat is lehet lépni. Amúgy olyan, mint az épület többi helyisége: itt-ott hámlik a sárga festék, a plafonról néhol leugrana a vakolat. A mennyezet sarkaiban még láthatók a korábban ott csoportosuló szúnyoghadak szétkent hulláinak nyomai. Az ablakok húznak, és be vannak szegezve, a szemeik harmadában farostlemez pótolja az üveglapot.
  • Csillag István illusztrációja
    Csillag István illusztrációja

A cementpadló repedezett, csúszik, mint a jég. Az öreg radiátorok csak annyira melegítenek, hogy a víz meg ne fagyjon a csövekben. Az étkező sem sokkal jobb, a szebb napokat látott asztalok inognak, némelyek kettesével össze vannak drótozva, hogy rossz lábaik miatt fel ne boruljanak – pompásan illeszkednek a székekhez, melyeknek támlái, csavarok híján, a legkülönbözőbb improvizatív megoldásokkal vannak a vázhoz erősítve. Parkettára itt sem futotta. A mosogatószoba mocskos, zsíros minden, bármiből legyen is, a kagylók fölött pedig az emeletről származó szennyvizet elvezető, arasznyi vastag öntöttvas cső húzódik – mosogatás közben hallani, hogyan úszik az ember feje felett a szar.
Tisztelt elvtársak!
Különleges nemzetközi körülmények közepette zajlik e kongresszus, amikor a szocialista országok és minden nép előtt újabb és újabb problémák merülnek fel a gazdasági-társadalmi fejlődés, az egyenlőtlenség és az elnyomás, a magát a földi életet elpusztító nukleáris háború fenyegetésének elhárítása kapcsán, a világ forradalmi megváltoztatásának útjait, a bolygónkon létrehozandó és biztosítandó igazságosabb és jobb világ érdekében szükséges társadalmi és új, államok és népek közötti kapcsolatokat tekintve. (Erős, hosszas taps.)
Nagyszerű ötlet a kongresszus, a kommunista párt tizennegyedik kongresszusa. Minden akörül forog. A kiképzés szünetel, a katonák a klubhelyiségekben nézik a tévében vagy hallgatják a rádióban a szövegelést – a bejárathoz közeliek lelkesen figyelnek, míg az utolsó széksorokban lévők alszanak egy sort, aztán helyet cserélnek, hogy mindenki pihenhessen. Jobban jártak, akiknek csak újság jutott: ők kiterítik a lapot az asztalra, és filkóznak vagy heteseznek, s amikor valamelyik politikailag veszélyes tiszt közeledik, a kártyát eldugják, és tekintetüket oly intenzitással fúrják a betűk közé, hogy az asztallap is majd’ kilyukad.
Igaz, hogy nálunk immár senki sem gazdagodhat meg munka nélkül, és nem tévednek azok, akik kritizálnak amiatt, hogy nem engedjük a meggazdagodást, de soha nem is fogjuk engedni; azonban szegényeink sincsenek, és nem is akarunk Romániában szegényeket!
Az árucikkek kiskereskedelmi forgalma a szocialista kereskedelemben idén mintegy 315 milliárd lejre emelkedik, ami 18,5-ször több, mint 1950-ben. Az élelmiszer-fogyasztás az 1950. évi, lakosonkénti napi 1800 kalóriáról a jelenlegi 2800 kalóriára emelkedett, s így Románia feliratkozott a szükségletek szempontjából jó fogyasztású országok listájára. (Hatalmas, hosszas taps, hosszasan visszhangzik: „Tiszteletünk, büszkeségünk: Ceaușescu–Románia!”)
Samu századának klubtermébe nyolcvan embernél több sehogy sem fér be, ezért a konyhásokat és a belső körleteseket inkább arra utasították: maradjanak szolgálatban, csinosítsák, amit tudnak, söprögessenek, mossanak fel, találjanak maguknak tennivalót – kaptak ők is egy-egy újságot, amelyből, míg a többiek tevékenykednek, egyiküknek fel kellett olvasnia a vezércikket – kellett, hiszen bármelyik pillanatban beléphetett valamelyik tiszt, és számon kérhette rajtuk a legfrissebb híreket.
A következő ötéves tervben az Irányelvprogram előirányozza az átlagos reáljövedelem növekedését, 1995-re 1990-hez képest 3-8%-kal, a szövetkezeti parasztság összjövedelmét pedig szintén 3-8%-kal.
Továbbra is biztosítani fogjuk, hogy a kis és nagy javadalmak aránya körülbelül 1 a 4,5-höz legyen. Semmi esetre sem vetődik fel a kérdés – és társadalmunk ezt nem is engedheti meg –, hogy a nagy és kis jövedelmek aránya olyan szintet érjen el, mely egyik póluson a gazdagok, másikon a szegények felhalmozódását eredményezné. (Hatalmas taps; hosszasan visszhangzik: „Tiszteletünk, büszkeségünk: Ceaușescu–Románia!”, „Ceaușescu és a nép!”)
Az étkezdében Samu és társai különleges tevékenységgel foglalták el magukat. Patkányhokit játszottak. Ehhez kellettek a gázálarcos táskában ismeretlen célból leledző különféle löttyök, illetve szükség volt a patkányokra, amelyek a folyosó végi falra szerelt radiátor mögötti lyukba fészkelték be magukat nem is kevesen. Nem bírták a gázmaszkos löttyöket, különösen a barna színűt, amelyet ha Samuék befecskendeztek a fészekbe, kiugráltak onnan, és futkorászni kezdtek a kajálda folyosójának padlóján. Ez hatalmas lehetőség volt. A srácok közül valamelyik szerzett egy farostlemezt, és a radiátor mögé tolta, teljesen elzárva az üregbe vezető lyukat. Aztán befröcskölték az említett löttyöt az üregbe, de a lemez mögül egyszerre csak egy állatot engedtek ki. Azt megkergették, és a folyosó másik végében álló katona felé terelték, akinek az a dolga, hogy a szolgálati seprűvel a kövérkés – hisz kantinban lakó – rágcsálót visszaüsse, a starthoz minél közelebbre…
Jövő évben lesz a második világháború befejezésének 45. évfordulója. Ezért Románia úgy véli, hogy meg kell tenni a szükséges lépéseket azon problémák megoldása érdekében, amelyek egyelőre nem nyertek megoldást.
És, hogy előre válaszoljak néhány esetleges kérdésre, világosan ki szeretném jelenteni, hogy ez nem vezethet változásokhoz Európában, és hogy a két német államnak továbbra is léteznie kell, a mai és a holnapi Európa realitásaként! (Hatalmas taps és éljenzés; ütemesen vissz­hangzik: „Ceaușescu és a nép!”; „Ceaușescu – béke”)
Mindenki különböző színű krétával jegyezte az eredményét a fal aljában. Mindegyiküknek napi egy ütés járt, hogy minél tovább kitartson az állomány. És kíméletesnek kellett lenni, a seprűnek kizárólag a cirokrészével volt szabad ütni. Pontosabban lökni, mert ha a patkány elemelkedett a padlótól, az szabálytalanságnak számított. Közben pedig hallgatták az újságolvasó dumáját.
Egészen jól el lehetett ütni az időt a patkányokkal.
A Kongresszus tiszteletére a természet maga szétszórta a felhőket, és kisütött a nap, ami azt bizonyítja, hogy milyen csodálatos a szocializmus! (Erős, hosszas taps.)
Éljen a Román Kommunista Párt Kongresszusa! – kiáltotta időnként Samu. – Éljenek a patkányok!
December 16.
Kora délután volt. Mircea a kaszárnya bejáratánál volt őrségben – amióta az a pap meg a huligánok vagy kik csinálják a cirkuszt Temesváron, náluk is megkettőzték az őrséget. Nappal még cigizhetett is a helyén – miután oly kellemesen megbarátkozott a tűzzel, egy hét alatt rászokott a dohányra. Nappal – nappal a tisztek is közvetlenebbek, szinte barátságosak voltak, jóval engedékenyebbek, mint korábban. Talán megijedtek az eseményektől? Hogy a tiltakozások továbbterjednek, és ha ez bekövetkezik, és nem kerüli el őket sem, akkor szerencsésebb lesz jóban lenni az egyszerű sorkatonákkal? De éjjel – éjjel őrnagytól felfelé minden tiszt eltűnt a parancsnokság alatti bunkerbe, és ott vártak, bizonyára rettegve, valamire. Hogy a tömeg az utcára vonuljon, és meglepje a kaszárnyát? Vagy a parancsra, hogy pakolják fel a seggüket a kocsikba, és induljanak el valamerre? Ahol részt kell venniük a csőcselék megfékezésében? A megtorlásban? Na és mi van, ha a csőcselék mégsem… mégsem csőcselék? (...)
A töprengésből teherautók zaja zökkentette ki. Három billenőkocsi tartott bőgve és füstölve a kaszárnya felé. Mircea felkurblizta a telefont, és jelentette az őrség parancsnokának, hogy három billencs egyenesen a kaszárnya felé tart.
– Rendben, megyünk – tudatták vele –, te maradj veszteg, világos?
– Értettem – válaszolta Mircea, és nem értett semmit. Billenőkocsik?
A járművek egy bő perc alatt a kaszárnya bejáratához értek. Mircea egységének parancsnoka a protokoll által megköveteltnél jóval barátságosabban üdvözölte az első teherkocsiból kiszállt tisztet. Számos trágársággal tarkított – Mircea már megtanulta, hogy a hivatásos katonák szájából a lófasz nem esik soha ki – diskurálásukból kiderült, hogy a dömperekben összezsúfolt fickók a közeli bányában dolgozó büntető zászlóalj katonái, akiket felhoztak a napvilágra, hogy Temesvárra küldjék őket, elbánni a huligánokkal. Addig is náluk töltik az éjszakát. (...)
A másfél nap alatt, amíg a kaszárnyában voltak, mindenki meggyőződhetett arról: ezeknél a szörnyeknél nincs alkalmasabb, hatékonyabb erő a huligánok – vagy tüntetők? vagy forradalmárok? – megzabolázására. Igyekezett minél messzebbre elkerülni e nyomorultakat. Beszélni szinte nem is tudtak, inkább lehetett vakkantásnak, ugatásnak vélni a köztük folyó kommunikációt. Ami általában nem tartott tovább tizenöt másodpercnél, és vagy röfögéshez hasonló röhögéssel, vagy pofozkodással végződött – vagy mindkettővel. Ilyenek lehettek az ősemberek, ilyenekkel találkozhatott az ősidőkben kedvenc képregényhőse, Rahan. A szabad ég alatt etették őket – a parancsnok a kantinba nem engedte be őket, bár valószínűleg nem is volt erre igényük. A levest itták, kanalat nem használtak. A másodikat kézzel ették, már akik tudták valahonnan, hogy az ebéd kétfogásos. Néha összeverekedtek egy-egy darab kenyér miatt: azt legalább ismerték mindannyian.
– Ezeknek puskát adnak a kezébe? Mi lesz ebből? – kérdezte vacsoránál az asztalnál ülőket.
– Igen, meg éles lőszert is, tudom az ellátóstól. Külön teherkocsival viszik majd utánuk, csak Temesváron kapják kézbe – mondta vigyorogva a mindig jól informált Lajos.
– Ez nem vicces, Louie – forgatta kelletlenül villáját Mircea az ételben.
– Nem, kurvára nem az. Nekem rokonaim élnek ott, ezeket a gorillákat pedig közéjük szabadítják, ráadásul felfegyverezve.
– De ha a rokonaid okos emberek, és nem mennek ki az utcára cirkuszolni, akkor minden rendben.
Válasz helyett Lajos csak szúrósan ránézett, majd kisvártatva ujjai közt gyúrni kezdett egy darab kenyeret. Uwe, hogy megelőzze Lajos kitörését, közbeszólt
– Istenem, Mircea, te miféle párhuzamos világban élsz? Tényleg nem értesz semmit ebből az egészből, ugye?
(folytatjuk)
Hozzászólások
Szavazás
Megalapozottnak tartja-e az európai tisztségviselők Romániát érintő bírálatait?








eredmények
szavazatok száma 162
szavazógép
2018-02-10: História - :

Tarján M. Tamás: A legbátrabb város kiűzi a cseh megszállókat

1919. január 29-én kelt fel Balassagyarmat lakossága a nógrádi várost két hete megszállás alatt tartó cseh legionáriusok ellen, akiket a közelben állomásozó magyar katonaság segítségével még azon a napon kiűztek a településről. A balassagyarmati vasutasok, polgárok és katonák bátorságának köszönhetően a város a trianoni béke után is Magyarország része maradt, sőt, a felkelés eredményeként a csehszlovákok feladták a borsodi szénmedence meghódítására vonatkozó ambícióikat.
2018-02-10: Történelmünk - :

Erdély ostroma – Nem voltak hősök, csak áldozatok

Koszta István hadtörténész könyve elsődleges forrásokra alapozva vizsgálja felül Erdély szerepét az első világháborúban. Az erdélyi hadtörténész az első világháború századik évfordulója alkalmából arra vállalkozott, hogy egy háromrészes könyvsorozatban összegezze mindazt, amit az elsődleges történeti források alapján tudni lehet Erdély szerepéről a Nagy Háborúban. Az első kötet A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban címmel, a világégés kirobbanásának évfordulójára, 2014-ben jelent meg. Azóta elkészült a második kötet is, amelynek címe Erdély a Nagy Háborúban, 1914–1916. augusztus. A vaskos könyvet a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban mutatta be a szerző jelenlétében Csucsuja István, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem professzora.