A két Barabás Márton

2008. július 12., szombat, Képzőművészet
Az idei nyári uborkaszezon nagy eseménye a sepsiszentgyörgyi képtárban megnyíló, A két Barabás Márton című kiállítás, ahol egymás mellett láthatóak a nagyapa, id. Barabás Márton (1893—1974) és az unoka, a Munkácsy-díjas ifj. Barabás Márton (1952) festményei és műalkotásai.
(Barabás Márton itt kiállított munkáinak értékeléséhez — mivel egy rendkívül gazdag, szerteágazó, kísérletező és aszketikus művész terjedelmes művéből csak igen keveset mutat be, mintegy a jéghegy csúcsa ez így! — keretben közöljük a műveit empatikusan, értően elemző Hegyi Loránd és Stéphane Rey kritikáinak fragmentumait.)
A tárlatmegnyitó után — meglepően szép számban voltak jelen érdeklődők, ami a vidékünkön jól ismert és szeretett id. Barabás Márton iránti érdeklődésnek is köszönhető, a háború óta, több mint hat évtizede nem volt mifelénk kiállítása (magánszemélyek számtalan festményét őrzik), s nyilván az unoka kísérletező művészetének is — először azt kérdeztük ifj. Barabás Mártontól, hogyan született a közös kiállítás ötlete.
— Néhány hónapja összefutottam Győrben Almási Tibor művészettörténésszel (a múzeum kiadásában megjelenő Gyárfás Jenő-monográfia szerzőjével — B. L.), hosszan elbeszélgettünk, akkor merült fel először egy nagyapámmal közös kiállítás terve. Ő jónak tartotta az elképzelést, s megígérte, hogy közvetít, mivel jól ismeri a szentgyörgyi múzeum és képtár munkatársait. Így vettem fel a kapcsolatot Jánó Mihállyal és Vargha Mihállyal, akit már volt szerencsém ismerni, ők felkarolták, lelkesen fogadták a kiállítás tervét.
— Önök Barabás Miklós leszármazottai.
— Oldalági rokonok vagyunk, nagyapám használta is a márkosfalvi előnevet. Ő különben Münchenben, Párizsban is tanult, nem is Erdélyben született. Dédapám jószágigazgató volt, nagyapám születésekor éppen Pest megyében, aztán Zabolára került, a Mikes-uradalomba. Nagyapám itt nőtt fel, nagyanyám is ismert székelyföldi család leszármazottja, Pávai Vajda Ilona, tanítónő volt. Kovászna mellett, Vajnafalván éltek, s csak a bécsi döntés után kerültek Pestre. Édesapám meg Bukarestben kezdte el a műegyetemet, amit aztán Budapesten fejezett be. Nagybátyám 1956-ban, a forradalom leverése után disszidált, Amerikába ment, s nagyszüleim 1958-ban úgy döntöttek, hogy követik, 1959-ben hivatalosan kivándoroltak. Nagyapám 65 évesen kezdett új életet, megtanult angolul és autót vezetni, s festett tovább. Képei jól ismertek ezen a vidéken, hiszen Székelyföld festője volt, az itteni tájakat festette, az erdőket, a Szent Anna-tavat, a Gyilkos-tó környéket, lankadatlanul. Ő nyilvánvalóan szolgálatnak fogta fel a piktúrát, a vidéket és embereit szerette volna ,,lelkileg" megragadni. Nem festett absztrakt képeket, noha felkészültsége meglett volna. Úgy gondolta, hogy Trianon után, a két háború közötti nehéz időszakban a gyönyörű tájat és embereit örökíti meg, a népi jeleneteket, hozzá kell tennem, eléggé stilizáltan. Amikor elhagyta Erdélyt, nem is igen talált magára, Amerikában, érdekes módon, inkább. Ebben szerepe lehetett a tájnak, a hatalmas méreteknek, festett a Grand Canyonban, Coloradóban, elbűvölték a hegyek, a Niagara-vízesés mellett. S nem elhanyagolható, hogy igen népszerű volt az amerikai és kanadai magyar emigránsok körében, érezhette az érdeklődést, a szeretetet, a figyelmet, s ez is stimulálhatta. A lényeg, hogy magára talált.
— Hogyan értékelné nagyapja festészetét ön, aki egy egészen más elképzelés jegyében alkot?
— Vannak, ugye, ezek a számtalan festményén megörökített fenyvesek, sokszor letaroltak, mintegy kettészakítottak. Én ezt szimbolikusnak érzem. Vannak leíró jellegű képei, mások erős néprajzi érdeklődését tükrözik, s vannak, amelyek erősebb lelki tartalmakat hordoznak. De mindez egy szolgálat jegyében, egy misszió kiteljesítéseként alakul. Én más környezetben nőttem fel, hétéves voltam, amikor nagyapám elment, egy itthon hagyott s itt is látható festőállványát, palettáját kegyelettel őrzöm, s ma is használom. Visszatérve a kérdése, én könnyen lehettem absztrakt, s alakíthattam ki egy világot. Jó tanáraim voltak a főiskolán, ahová elég nehezen jutottam be, Kádár Györgyhöz jártam. Kocsis Imre volt a tanársegéde, akitől üvegablak-készítést, gipszöntést, mozaikrakást tanulhattunk, harmadévtől Kokas Ignác vette át az osztályt, aki rendkívül nyitott ember volt, s legfőképpen kíváncsi, ami ösztönzőleg hatott ránk. Közben valamennyire kinyílt a világ, sokat utazgattam Csehszlovákiába, Krakkóba, a jugoszláv tengerpartra, s természetesen Erdélybe, ahol megismerkedtem Elekes Károllyal, ő és barátai is valamiképpen a modernizmust szerették volna meghaladni. 1968-ban jártam először Olaszországban, ide többször is visszatértem, megfordultam Norvégiában, ahol Robyn Denny tartott posztgraduális kurzust német, osztrák, lengyel, amerikai és norvég művészeknek, a Fiatal Művészek Stúdiójával jártam Párizsban, Isztambulban, s egy ösztöndíjjal Egyiptomban, ahol kiállításom is volt. Egyik, ötvenéves születésnapomon a Művészetben közölt interjúban már elmondtam: ,,A mi nemzedékünk számára az akadémista leképezés már nem volt meghaladandó dolog. Túl voltunk azon a dilemmán, hogy figurativitás vagy nem figurativitás. Nem jelentett szellemi tettet, ha az ember hátat fordított a leképezésnek, de nem tűnt árulásnak, ha megmaradt a figurativitásnál. Akkoriban a hiperrealizmus, a fotórealizmus volt a legérvényesebbnek érzett egyetemes művészeti tendencia, miközben tanáraink — Kokas vagy Domanovszky — egy korábbi művészeti magatartást vagy stíluseszményt képviseltek. Az ifjúság általában a tanáraihoz képest próbálja önmagát definiálni — lehetőleg valamilyen ellentétes irányban."
— Említette, hogy fiatalkorától sokat járt át Erdélybe.
— Erdély egy sokpólusú világ, s nem is elsősorban a soknyelvűség miatt. Más jellegzetessége, karaktere van Vásárhelynek vagy Váradnak, Brassónak vagy Kolozsvárnak, Szatmárnak, Nagybányának, a székelyföldi városoknak… S mások a művészeti tradíciók is. Visszatérve közös kiállításunkra, a nagyapám festészete iránt megmutatkozó széles körű érdeklődés, kíváncsiság és szeretet mondatja velem, hogy jó lenne még egyszer egy már retrospektív tárlaton is bemutatni életművét, sok kép lappang, sok van műgyűjtők birtokában…
Természetesen, egy interjú keretében csak érinteni lehet ifjabb Barabás Márton művészetének jellemzőit. A Művészetnek adott, már idézett interjújában (2002. május) vallotta: ,,A táblaképpel, tehát azzal a bizonyos ablakszerű négyszöggel nekem mindig is bajom volt. Már az elején úgy éreztem, hogy ebből valahogy ki kellene lépni. A zongorafedélre — ide annyit, hogy kezdettől izgatták a zongorák, fiatalkorában fel is gyújtott egyet egy happeningszerű megnyilvánulás keretében, de azóta is számtalan műalkotásán feltűnik a zongora vagy valamely részlete művészetének egyik visszatérő motívumaként! — festett kép lehetővé tette, hogy ne keretben »történjen« a kép. A motívumok olyan új jelentéstartománnyal bővültek, amelyekkel a puszta vászon nem rendelkezik.
,,Barabás Márton festészete és/vagy objektművészete jellegzetesen a 80-as évek radikális eklektikájának szellemében fogant. Motívumai egyébként kultúrtörténeti toposzok képi megjelenítései és stílustörténeti idézetekkel megterhelt »banális« tárgyak. Képeinek témája nem csupán a festészet története, hanem a művészetről való gondolkodás. Az, ami a kiválasztott motívumokban közvetlenül is megjelenik (különösen a stílustörténeti idézetekben), képeinek gondolati struktúráját egészében is meghatározza. Ilyen értelemben a »homlokzat« maga az építmény, mint ahogy a Teatro Olympico színpadképe maga is egy valóságos épület. A képek dobozterében megjelenő antik töredékek egyben e töredékek másolatainak is tűnnek, tudatosan érzékeltetett »műviségük« az »eredeti« hiányát, távoliságát éppúgy tudatosítja, mint amennyire megóv a kettős megcsalattatástól. (...) Ami megmarad, az az állandó újraértékelés, de egy olyan álladó újraértékelés, amiben az európai kultúra nagy történetei, nagy közös élményei, nagy toposzai éppen a helyzetértékelés és a szerepvállalás által, a viszonyítási pontok keresése által elevenek és jelentéssel teltek maradnak, sőt, új jelentéseket szívnak magukba." (Hegyi Loránd: A látszat rejtélye, 1989)
,,Barabás képeket fest, és objekteket is szerkeszt. Aggályos gonddal munkál rajtuk, és nem veti meg az aprólékos pepecselést sem. A festett felületek — csakúgy, mint az összeállítások — ugyanazokból a témákból indulnak ki. Így találkozunk a gyakran csavart oszloppal, melyet a zsiráf nyakának a hosszúsága és mintázata ihletett, akantuszleveles oszlopfőkkel, kőből faragott volutákkal, relieftöredékekkel, melyeken kék paripák ágaskodnak. (…) Hangszerekkel, melyeken a húrok és a hangolókulcsok állandó szólamot játszanak, mintha csak a művész — aki egy öreg zongorát vásárolt meg — a végletekig feszítette volna a lehetőségeket, amikor a húrokat, kalapácsokat és billentyűket nem csupán ihlető témaként használta fel, hanem újraalkotott objektek nagyon is valóságos elemeiként — például festett piramisokká összekötve őket, vagy a zenét szimbolizálva egy olyan zongorafedél közvetítésével, melyet aprólékos gonddal színez ki, és a fekete-fehér billentyűk, valamint a felszínre kerülő belső mechanika hordozójává teszi." (Stéphane Rey: Barabás, barokk és teatralitás, 1988)
Hozzászólások
Szavazás
Elégedett-e azzal, ahogyan a TEGA hótalanította Sepsiszentgyörgy utcáit az első havazás után?







eredmények
szavazatok száma 92
szavazógép
2008-07-12: Kultúra - x:

Nyolcvan nyugtalan esztendő

Székely Ferenc könyvét dr. Egyed Ákosnak dedikálja
A Sütő András Baráti Egyesület alakuló ülésére a marosvásárhelyi Mentor Kiadó új, nyomdafesték-illatú könyvvel jelentkezett: Székely Ferenc Nyolcvan nyugtalan esztendő című kötetével.
2008-07-12: Képzőművészet - x:

Bogdán László: Zongorák

Barabás Mártonnak
A zongora, a zongora,
a szétvert, s az a másik,
magában őrzi lényegét
a végső hangolásig.