OrvosainkA beteg elől diagnózisát eltitkolni nem szabad - Beszélgetés dr. Madaras Sándor idegsebész főorvossal

2018. április 14., szombat, Életutak
Másfél évtizeden át a székelyföldi „gerincesek” szinte kizárólagos gyógyítója volt. Dr. Madaras Sándor azonban nemcsak idegsebész, hanem irigylésre méltó kollekcióval rendelkező műgyűjtő is, aki orvosetikai kérdésekben is figyelemre méltó álláspontot képvisel.
– Azt tartják, szerencsés ember, akinek a hivatása egyben a hobbija is. Hogyan áll ezzel a kérdéssel?
– Nagyon sajnálom azt az orvost, akinek a hobbija a medicina, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy hat vagy nyolc óra munka után valaki otthon hobbiból ugyanazt csinálja. Ahhoz, hogy egy orvosnak normális empátiája, egészséges rálátása legyen egy beteg emberre, szüksége van olyan időre is, amikor nem beteg emberek között van. Gondoljunk csak bele, mennyire traumatizáló lehet egy orvos számára, amikor egész nap szenvedő embereket lát! Ebből egyszerűen ki kell menekülni, valami egyébbe fogni, ami egészen más esztétikai értékrendet képvisel, legyen az festészet, zene vagy természetjárás. Hanem bele lehet őrülni. Annál is inkább, mivel az orvos eleve vesztésre áll az élet-halál játszmában, hiszen előbb-utóbb mindenki elveszít egy pácienst.
Persze a többségnek lehet segíteni abban, hogy kitoljuk a végkifejletet, vagy abban, hogy decens módon következzen be a vég, ne okozzon elviselhetetlen traumát, de a játszma alapvetően mindig vesztésre áll.
– Önt mennyi idő múltán érte utol ez a felismerés?
– Bennem már orvostanhallgató koromban felmerültek ezek a kérdések. Olyan családból származom, amelyben korábban senki sem volt orvos, s ennek megfelelő volt a család reakciója is az én evolúciómra a középiskolától az egyetemig. Az első év után édesanyám például azt mondta: te már pont úgy jársz, mint egy orvos, épp úgy dobálod a lábadat. Állítólag allűröket vettem fel, bár én ezt soha nem érzékeltem. Viszont magam is tapasztaltam, miképpen deformálódik egy orvos látásmódja: hatodévesek voltunk, amikor végig kellett néznünk egy küretet, amit ma is brutális beavatkozásnak tekintek. Kis híján rosszul lettem az élménytől, a főorvos pedig a végén így szólt hozzánk: ugye, milyen szép volt… Mire én azt mondtam neki, hogy főorvos úr, az ön esztétikai érzéke teljes mértékben dezorientálódott. Nem is lettem a szíve csücske.
– Ezek szerint a sebészek többségével ellentétben nem ismeri a „szép műtét” fogalmát?
– Dehogynem, hiszen nem mindegy, hogy például a beavatkozás után olyan-e a műtéti terület, mintha semmi sem történt volna. Ezt meg lehet, sőt, érdemes megtanulni. Az ilyesmire vonatkozó sebészlegendákat hosszasan éltetjük, holott nem ugyanaz szépen, illetve hatékonyan operálni.
A szép műtét átlagon felüli kézügyességet feltételez, viszont a sebészek nagy többsége férfi, és ez elég sok mindent behatárol e tekintetben.
Ennek ellenére a sebészi szakmára jelentkezőknél senki nem vizsgálja a jelölt manualitását, és ezt a szakma nagy hiányosságának tekintem. Ugyanakkor rengeteg alkalommal kerülünk olyan műtéti helyzetbe, amikor a helyzetfelismerő képességünk dönti el, hogyan tudjuk folytatni. Sokszor egyetlen pillanaton múlik: ha jó döntést hoztál, jó irányba megy a műtét, ellenkező esetben gondok merülhetnek fel. Ezt nem lehet megtanítani senkinek, ez rátermettség kérdése.
– Milyen szerepet oszt Istenre az orvoslásban?
– Semmilyent. A saját szervezetünk és környezetünk rengeteg emberi szenvedést képes produkálni, nem beszélve arról, mennyi halálesetet láttam, amelyeket emberi tévedés idézett elő. És ezt többnyire úgy adták be, hogy a Jóisten akarata volt.
Az úgynevezett csodával határos gyógyulásokról pedig azt tartom, hogy sokkal inkább rossz diagnózisok léteznek.
Mert egy jó diagnózis révén már ismerjük egy betegség lefolyását. Az én praxisomban nem tapasztaltam hasonló csodákat, legfeljebb azt, hogy a betegsége előrehaladtával a páciens állapota ugyanabba a végkifejletbe torkollott.
– Hogyan viseli azokat a helyzeteket, amikor az orvostudomány minden fejlődése, a javuló eszközpark és gyógyszerellátás ellenére is tehetetlennek érzi magát?
– Ebben az a legnehezebben elviselhető, amikor orvosként aktívan hozzájárulunk ennek az állapotnak az előidézéséhez. Amikor például tudod, hogy el kell végezned egy műtétet, amelynek kockázata, hogy műtét közben a beteg lebénulhat. Előtte még nincs lebénulva, de a betegség természetes előrehaladtával a bénulás mindenképpen bekövetkezik. Benne van a pakliban, nem számít műhibának, mégis rettentően rossz érzés, ha műtét közben következik be. Főleg, hogy ezeket a helyzeteket elméletileg már el lehet kerülni, a legfejlettebb technológiák révén ki lehet zárni. Végeztünk is három ilyen műtétet Marosvásárhelyen, a motoros zóna meghatározását, a mikroszkópon át az agyra való rávetítését, amely mutatja, merre haladnak a bénulást okozó rostok, ha elvágjuk azokat. Alkalmazása azonban olyan kivizsgálási rendszer meglétét feltételezi, amelyet a kórház nem tud finanszírozni.
– A hasonló helyzetek teszik indokolttá azokat a nézeteket, miszerint ajánlatosabb külföldön gyógyíttatni magunkat?
– Attól függ, milyen betegségről beszélünk.
Amikor azt mondták, hogy Traian Băsescu volt államelnök porckorongsérvét nincs, aki megoperálja az országban, épp ügyeletes voltam. Fel is hívtam az elnöki hivatalt, és jeleztem, hozzák el Marosvásárhelyre, ügyeletes vagyok, megműtöm.
Később derült ki, hogy azért vitték el Bécsbe, mert két bukaresti idegsebész nem tudott dűlőre jutni, melyikük operálja meg. Hozzáteszem: láttunk mi már Bécsben műtött porckorongsérvest, aki épp olyan rosszul ment, mint ha a leggyengébb hazai idegsebész kezéből került volna ki. Persze, hogy vannak olyan klinikák, ahol csúcstechnológiát alkalmaznak, és hatalmas tapasztalat halmozódott fel. Van például egy hallóideg-daganat központ Hannoverben, az egyik ott dolgozó sebész állítólag már hatezer hasonló műtétet hajtott végre, és azt állítják, egyetlen arcideget sem vágott el. Én viszont két betegét is ismerem, akinek elvágta. Nehéz, kockázatos műtétről van szó, előfordulhat. Engem mindebben a mitizálás zavar.
– Minek köszönheti, hogy évtizedeken át a székelyföldi „gerincesek” túlnyomó része öntől, önnél remélt enyhülést, gyógyulást problémáira?
– Amióta megnyílt a csíkszeredai idegsebészet, kevésbé érvényes ez az állítás, az ottani két kolléga gyakorlatilag átvette azt az évi 250 beteget, akik korábban Marosvásárhelyre jártak.
Korábban bizonyára annak a jelenségnek voltam a haszonélvezője, hogy ha egy beteg jól van, „küld” további ötvenet, ha meg rosszul van, ötszázat elriaszt.
És ez nemcsak a tapasztalaton múlik, hogy technikailag miképpen oldod meg a dolgot, hanem a betegekhez való viszonyuláson is, a belőled feléjük áradó empátián. Tudni, érezni, hogy mit és mennyit kell elmondani nekik, feloldani a feszültséget, a műtéttől való félelmet. Hiszen ne feledjük: én talán húszezredszer megyek be a műtőbe, de a beteg első alkalommal. És ez óriási különbség.
– Megszerezhető a tudás, vagy születni is kell ehhez?
– Én a beteget mindig partnerként kezelem, a partneremet pedig soha nem csapom be. Azt tartom, mindenkinek joga van a legapróbb részletekig menően megismerni saját állapotát. Mert lehet, hogy a még hátralévő fél évben, amit a betegsége engedélyez, fontos dolgokat akar elvégezni. A hozzátartozókat is igyekszem meggyőzni, akik arra kérnek, ne informáljam a beteget. Azt szoktam mondani ilyenkor, hogy a beteg betegségét nem vállalhatja át a család. Ő úgyis rájön, és semmivel sem „érdemelte ki”, hogy élete legnehezebb pillanatában hazugsággal traktáljuk.
Egész életünkben arra törekszünk, hogy ne hazudjunk anyánknak, apánknak, akkor élete legkritikusabb pillanatában miért hazudnánk neki? És milyen alapon kérhetnéd a betegtől, hogy harcoljon az életéért, ha nem informálod korrekt módon?
– Főleg, hogy ma már sok ember az internetről „kér” diagnózist…
– Az orvos szava nem zárja ki az ellenvéleményeket, én fel is szoktam ajánlani a segítségemet, ha esetleg máshoz akarnak menni. A világháló biztosította információgazdagsággal ma bárki élhet, ellenőrizheti az orvos által mondottakat. Csakhogy az internet részinformációkat közöl, és ami még fontosabb: soha nem betegről beszél, hanem csak a betegségről. Egyre sűrűbben előfordul, hogy a beteg kész diagnózissal érkezik, egyik kollégám azt szokta ilyenkor mondani, hogy akkor gyógyíttassa magát az internettel.
– Irigylésre méltó néprajzi gyűjtemény birtokosa. A fáradt orvos amolyan lazítási technikájaként kezdett gyűjteni?
– Az első lökést a társaság, a környezetem adta, amelyet sok művészember is alkotott. Ugyanakkor a tárgyak esztétikai értéke hatott rám. Az első ekéről még nem tudtam, hogy eke, de nekem, a városi gyereknek roppant érdekes volt a falusi csűrben talált vasdarab. Fogalmam sem volt például arról, hogy ezekből a formákból kiindulva Román Viktor vagy Etienne Hajdu micsoda szobrokat alkotott. Az első felfedezett kerámiaedény az volt, amelyből a szilvaízt „csórtam”. Ez a világ ma már az a tér, amelyben a legjobban érzem magam.
DR. MADARAS SÁNDOR
Idegsebész főorvos, 1956. június 1-jén született Bukarestben. Középiskoláit a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte, 1982-ben diplomázott a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. 1982 és 1985 között a Maros Megyei Kórház rezidense, majd csaknem egy évig Ratosnyán körorvos. 1986–1988 között Marosvásárhelyen mentőorvos, majd a bukaresti idegsebészeti intézet idegsebész alorvosa, a marosvásárhelyi Idegsebészeti Klinika szakorvosa, 1998 óta főorvosa. Több szakkönyv szerzője, társszerzője. Az agyi érbetegségek kezelésében bevezette a mikrosebészeti technikát. Kutatási területe az arcfájdalmak, koponyaalapi megbetegedések. Az orvostudományok doktora, a román Koponyaalapi Társaság alapítója, a Román Idegsebészeti Társaság tagja. Nős, két gyermek apja.
Cikk megjelenési időpontja: 2018-04-14 08:00
Hozzászólások
Szavazás
Részt vesz-e a kormány által kezdeményezett népszavazáson a család meghatározásáról?









eredmények
szavazatok száma 100
szavazógép
2018-04-13: Belföld - :

Francia barátság

A schengeni övezethez, illetve az OECD-hez való csatlakozásról is tárgyalt tegnap Viorica Dăncilă kormányfő Jean-Yves Le Drian francia külügyminiszterrel.
2018-04-13: Belföld - :

Indulhat az eljárás Iliescu ellen /FRISSÍTETT/

Jóváhagyta Klaus Iohannis román államfő pénteken, hogy a legfőbb ügyészség lefolytassa a bűnvádi eljárást Ion Iliescu volt elnök ellen az 1989-es forradalom ügyében.