Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Mennyivel kell többet tudni Bachnál? – Beszélgetés Selmeczi György zeneszerzővel

2018. április 21., szombat, Életutak

Kivételesen sokoldalú személyiség, a zene csaknem minden ágában otthonos és aktív. Beszélgetés Selmeczi György zeneszerzővel kétlakiságról, századunk zenéjének dilemmáiról és a paraszti kultúra, a népzene, a népi vallásosság iránti fokozódó elkötelezettségről.

– Bár élete és munkája jelentősebb része Magyarországhoz köti, az elmúlt negyedszázadot a Budapest és Kolozsvár közötti ingázással töltötte. Ki nem enged kit?
– Valóban sajátságos ez a helyzet, amelynek szórakoztató részeként sikerült megvalósítanom, hogy mindkét helyen „odatartozóként” tekintsenek rám. Budapesten én vagyok a kolozsvári identitású Selmeczi, míg az erdélyi sajtóban az a legfontosabb információ rólam, hogy Budapesten élek. Tulajdonképpen végtelen természetességgel alakult úgy a helyzet – nem is kívánom eltagadni, hogy én ezt már fiatal fejjel is nagyon erősen így akartam –, hogy belakjam a Kárpát-medencét, miközben az otthonom, Erdély szerves egységben mutatkozik az anyaországgal. A mozgatórugók persze fiatal koromban, a családom sorsában keresendők, apám sajátos és ellentmondásos életében. Az akkoriban beépült alapgondolatok tovább erősödtek, és soha nem fordultam szembe velük, még ha pillanatnyilag hasznosabb is lett volna.

Soha nem tudtam másodvonalba visszaminősíteni a Kolozsvárhoz, Erdélyhez való roppant erős kötődésemet.

– Erős elhatározás „terméke” ez, a szülőföldjétől elszakadni kényszerülő ember kompenzációs késztetése?
– Ez nem csak érzelmi dimenzió, objektív okai is vannak: elsősorban a családom különleges, bámulatra méltó lelki-szellemi egyensúlya, amelyben nevelkedtem. Mai, idősödő fejjel is csodálatot kelt bennem, hogy a szüleim azokban a nehéz időkben, rengeteg megaláztatás közepette is képesek voltak már-már idealisztikus egyensúly- és arányérzékkel „karbantartani” az egész gyermekéletünket. Muzsikusok voltak, apám, Selmeczi János a Kolozsvári Magyar Opera karmestere, akit – kamaszkoromat erőteljesen meghatározó módon – politikai okokból távolítottak el. Jogász nagyapám ugyancsak politikai üldözöttként román lágerben halt meg, neves jobboldali személyisége volt Nagyváradnak, a katolikus kör második embere. Ilyen romokban heverő családból állt talpra az apám nemzedéke. Anyám árva székely parasztlányként a csíksomlyói árvaházban nevelkedett, majd találkozott a partiumi nagypolgár családból érkező apámmal, és a sors úgy akarta, hogy egyensúlyba tudták hozni ezt a két, egymástól eredendően igen messze eső nézőpontot.

– Székely elemet is tud azonosítani magában, vagy inkább a kozmopolita váradi a domináns?

– Mindkettő nagyon erősen jelen van bennem. A nagy étvágyú fiatal értelmiségi, aki voltam, hihetetlen kihívást érezhetett abban, hogy természetes legyen e magyarságukkal tüntető motívumok együttélése, a magyar sorsban való egyesülése. Rendszeresen felhívom a tanítványaim figyelmét, hogy mérhetetlenül „sznob” vagyok. A nagypolgári igényesség, a műértékre, esztétikumra való érzékenység a latinul verselő nagyapámtól származhat. Ugyanakkor a paraszti kultúra, a népzene, a népi vallásosság iránti elkötelezettség – az utóbbi tíz esztendőben ennek a motivikája és a gesztikája kezdett erőteljesen foglalkoztatni – édesanyámra vezethető vissza. És ha az én generációm valamiben igazán vesztes, épp a differenciálatlanság, pontosabban a differenciáltság iránti érzék elvesztése. Már nincs két serpenyő az életünk mérle­gében, korunkban kiveszett a mérlegelés érzéke.

Az Úristen nagy ajándékának azt tartom, hogy szüleim révén megkaphattam ezt az elköteleződést, az ebben rejlő alkotói lehetőség felismerésének képességét.

– Kényszerpályaként kezelte a két zenész szülő által levert cölöpök között vezető utat?

-- Folyamatosan zene volt körülöttem és színház, mondhatni bentlakó voltam a kolozsvári operában. Ezért aztán ötlet szintjén, szórakozásból sem merült fel soha, hogy mást is művelhetnék, mint zenét. Édesanyám, Selmeczi Marcella az erdélyi magyar zeneoktatás egyik legizgalmasabb személyisége volt, a Kodály-módszer egyik meghonosítója a kisgyermekek zenei nevelésében, az első zeneóvodák létrehozója. Volt hát, aki felismerje az öcsémben és bennem rejlő zenei képességeket. Egy idő után amolyan csodagyereknek számítottam Kolozsváron, ez ébresztette rá apámat, hogy nem szabad hagynia otthon maradnom, mert ott már semmiért sem kell megküzdenem. Így kerültem a bukaresti konzervatóriumba, és már abban az időben tanulni kezdtem a kétlakiságot, hiszen igyekeztem jól megosztani az időmet Bukarest és Kolozsvár között. Így dolgozhattam például főiskolásként éveken át Harag György mellett a kolozsvári színházban, akkor született egy sor ma is érvényes színházi zeném.

– Hogyan lényegült át önben a zenész karmesterré?

– Nálam viszonylag korán bekövetkezett egyfajta telítettség. Rájöttem: nem vagyok alkalmas arra, hogy rövid időn belül több színhelyen ugyanolyan átéléssel eljátsszam mondjuk Liszt Haláltáncát. Sokan a századik alkalommal is képesek valami újat vinni egy műbe, én viszont hamar megunom, elfárad bennem a darab.

Alkatomnál és elhivatottságomnál fogva leginkább zeneszerző vagyok, de az a fajta, aki a praxisban tudja folyamatosan átélni saját zenei életét.

Számomra a létezés formája a zenélés: a dirigálás, a zongorázás, a tanítás. Amikor Budapestre kerültem, lánglelkű avantgárd zenészként tündököltem, aztán Párizsban a világ első számú zenei műhelyében, Pierre Boulez intézetében dolgozhattam. Ugyanakkor mindig különutas voltam, ami folyamatos önvizsgálatot, visszacsatolást, felülbírálást jelentett.

– Melyik közeg, a kolozsvári vagy a budapesti számít inkább „vevőnek” az ön zenei világára, nyelvezetére?

– Egyértelműen a kolozsvári. Annál is inkább, mivel 1989-et követően a budapestire is erőteljesen hatni kezdett az otthoni zenei világ. A zenei világnézet nem függetleníthető az általános világnézettől, az emberi identitástól. Ha azt mondom, hogy az európai zene elkötelezettje vagyok, azt jelenti, hogy átélem és szublimálom az európai zenetörténet „regényét”, annak szereplőjévé szeretnék válni. Ez a vágy már gyerekkorban kialakul, és végigkíséri az ember életét. Az európai zene alapjai annyira gazdagok és szélsőségekig tartanak, hogy az ember óhatatlanul szembekerül a saját korával. És rájön, hogy a maga 21. századában ezerszer annyit kell tudnia, mint Bach a maga korában, holott ő az előző korok zenei tudását szintetizálta. Az én dolgom viszont az, hogy szintetizáljam az összes megelőző kort. Az ember egyrészt összeroppan a lelki teher alatt, másrészt viszont hihetetlenül dacos impulzusokat érez, hogy megfeleljen a kihívásnak, letegye a maga összetéveszthetetlen névjegyét.

Ebből fakad a 20–21. század zenéjének minden dilemmája: eltörölni a múltat vagy kritikusan szemlélni, reflektálni rá, beépíteni?

Mert ha megírok egy négyhegedűs concertót, bármennyire is az én világomból fakadjon vagy Bartók világából, mégiscsak egy barokk concerto az – még ha csak a forma eszményének távoli kísértéseként is.

– A Boldogasszony lovagja című, a Kolozsvári Magyar Operában 2017 októberében bemutatott operájáról többen állították, hogy kvintesszenciája Selmeczi György zenei múltjának és jelenének. Hová helyezi ezt a művet egy képzeletbeli rangsorban?

– Ebben a népopera-vígoperában valóban majdnem minden benne van, amit a zenéről gondolok, megélek, de benne van a népi vallásosság iránti növekvő érdeklődésem is. Jellemzően mostanában kis népi játékokat is írok szentéletrajzokból. Általános jelenség, hogy nem nagyon engedjük meg magunknak megtalálni a humort, az életszerűséget ezekben a történetekben. Csak a folklórban nem merevedtek meg ezek a témák. Erőteljesen foglalkoztatnak a hittel való együttélés formái, hogyan válik a hit gyakorlása a mindennapi életünk részévé. A Boldogasszony úgy szól Szent Lászlóról, hogy ő meg sem jelenik az operában, a Szent László-kultusz gyökereit keresi, hogyan válhatott ez a legendárium a néplélek részévé. Nemrég Szent Márton-játékot írtam, most Szent Jakab-játékon dolgozom, ezeket az általam ősoperának nevezett műveket a tervek szerint bemutatják a nyári operafesztiválon. Aki ugyanis hozzám hasonló mértékben elfogult az opera műfaja iránt, mindenben operát lát.

 

Selmeczi György

Erkel-díjas zeneszerző, zongoraművész, karmester, operarendező. Kolozsváron született 1952. március 8-án, már ötéves korától zenét tanult, tanárai Tulogdy Sarolta, Guttmann Mihály, Szalay Miklós és Vermesy Péter voltak. Egyetemi tanulmányait 1971-ben kezdte a bukaresti Zeneművészeti Főiskolán, majd 1975-ben Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta. 1974–75-ben a kolozsvári Állami Magyar Színház karmestereként és zeneszerzőjeként dolgozott, közben számos rádió- és tévéfelvételt készített. 1976-ban Miskolcra költözött, a Zeneakadémia miskolci tanárképző intézetében tanított. Megalakította és vezette a Miskolci Új Zenei Műhelyt, a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója volt, mellette a budapesti 25. Színház zeneigazgatói posztját is betöltötte. Zeneszerzőként számos színpadi és filmzenét komponált. Az 1980-as években a budapesti Várszínház és a József Attila Színház zeneigazgatójaként tevékenykedett. 1989-ben Budapesten újraalakította a Camerata Transsylvanica kamarazenekart, létrehozta a Budapesti Kamaraoperát. 1995-ben megalapította az Auris Társulat és Művészeti Alkotóközösséget, azóta is a művészeti vezetője. 1996 és 2000 között a szolnoki Szigligeti Színház zeneigazgatója. 2002-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenei tanszékének vezetője, a Nemzeti Színház zeneigazgatója. A Kolozsvári Állami Magyar Opera állandó vendégkarmestere, 2004 óta művészeti vezetője. Számos országban hangversenyezett karmesterként, zongoraművészként és zeneszerzőként. Számtalan zenekari mű, zongoradarab, kórusmű, opera, musical, filmzene szerzője, hangfelvételek sora fűződik a nevéhez, televíziós népszerűsítő sorozatot készített az operáról (Kolozsvári operamesék), tévés interjúsorozatot kortárs zenészekkel (Kortársaim). Díjak, elismerések: Artisjus-díj a legjobb kortárs zenei előadásért (1987, 1990, 2007), Erkel Ferenc-díj (1999), Liszt Ferenc Hanglemez Nagydíj a Liszt – Kései művek című CD-ért (2002), Duna-díj (2008), a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2010), Érdemes művész (2012), Reményik Sándor-díj (2012), Bartók-Pásztory-díj (2015).

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 427
szavazógép
2018-04-21: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Szent György Napok
A mai műsor: 11 és 12.30 órától Cimborák Bábszínház: Tündé­rek tenyerén (korcsoport: 9 hónap–3 év) – a bábszínház stúdiótermében, rendező: Benkő Éva, a jegy ára 7 lej; 19 órától nyitó hangverseny a Krisztus Király-templomban Carl Orff: Carmina Burana, közreműködik: Steffen Schlandt karmester (Brassó), Ștefan Ignat bariton (Bukaresti Nemzeti Opera), Valentin Racoveanu tenor (Bukaresti Nemzeti Opera), Sebestyén-Lázár Enikő szoprán (Sepsiszentgyörgy), a Georgius Kamarazenekar, a Csíki Kamarazenekar és a Marosvásárhelyi Állami Filharmonikus Zenekar hangszeresei, a Vox Humana Kamarakórus, a Pro Musica Kamarakórus, a Laudate Kamarakórus, a Canticorum Női Kar, a Campanella Gyermekkórus (Sepsiszentgyörgy); 19 órától Andrei Mureșanu Színház – Ion Luca Caragiale: O noapte furtunoasă (Zűrzavaros éjszaka), rendező: Cristi Ban; 21 órától Szeder-koncert (Magyarország) a Szimplában.
2018-04-21: Nemzet-nemzetiség - :

Sabin Gherman: Az SZDP-seknek el kell kergetniük Dragneát

Mindig a jobboldalra szavaztam, de nem hiszem, hogy képes lennék olyan országban élni, amelyet mindig és mindig a jobboldal vezet – és meggyőződésem, hogy a baloldali szavazók sem szeretnének halhatatlan vezetőket, még az övéik esetében sem. Szükség van egy természetes váltógazdálkodásra. A polgári DNS-nek kihívásokra és attitűdökre van szüksége, amiből végül egészséges demokrácia kerekedik ki.