Szórakoztatott és sokkolt, elbűvölt és elgondolkodtatott – mindvégig ez a kettősség jellemezte Nádasdy Ádám Artisjus irodalmi nagydíjjal kitüntetett költő, műfordító kedd délutáni sepsiszentgyörgyi közönségtalálkozóját, melyre a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében igen sokan voltak kíváncsiak. Szegő János irodalomkritikus, a Magvető Kiadó szerkesztője kérdéseire Nádasdy Ádám nyíltan beszélt életéről, de leginkább költészetről, műfordításról.
Művészcsalád harmadik sarjaként furcsa, ám egyáltalán nem boldogtalan volt a gyermekkora, édesapjával, a műfordító, operarendező, zeneszerző Nádasdy Kálmánnal már-már hűvös kapcsolata alakult ki, mégis példaképe maradt. Visszahúzódó, inkább magányos gyerek volt, sokat ült otthon egyedül, nem szeretett focizni, de annál többet olvasott, rajzolgatott is, ám legfőképpen a térképek böngészését szerette – és ez: a megfigyelés, a feltérképezés későbbi költészetére is jellemzővé vált.
Költőként amúgy viszonylag későn debütált, mint asztalosműhelyben a gyerek, úgy leste el ő is a „mesterséget” a librettókat fordító apjától, gyerekként írt tréfás és gúnyverseket, aztán 19 évesen kezdett komolyan foglalkozni a lírával, kiváltó oka a szerelem volt. Csakhogy ő egy fiúba lett szerelmes, és ez nagyon megijesztette, hiszen akkoriban, az 1960-as évek közepén az azonos neműek egymás iránti vonzalma igazi tabu volt, nemcsak elutasították, de még beszélni sem lehetett róla. Írt pár verset a fióknak, melyekkel aztán csak édesapja halála után hozakodott elő – ezért, hogy harmincéves már elmúlt, mire első kötete megjelent.
Másságáról egyébként nem hivalkodóan, inkább őszinteséggel beszélt, mint mondotta, mindig olyan körökben forgott, ahol emiatt elutasítást nem talált, ismerősei inkább érdeklődéssel vették tudomásul, illetve az Élet és Irodalom felkérésére tárcákban írta meg erre vonatkozó gondolatait, ezekből született A vastagbőrű mimóza című esszékötete, melyből egy „lightosabb” részt fel is olvasott – ez volt csupán az a pillanat, amikor a sepsiszentgyörgyi közönségtől langyos tapsot kapott.
Tanár vagyok, az a mesterségem, hogy az emberek gondolkodását próbáljam befolyásolni, mondta az angol–olasz szakot végzett, angol nyelvészetet tanító Nádasdy. Nem ez volt álma, építész szeretett volna lenni, szerette is a matematikát, bár az eredmény nem mindig jött ki, így hát filológiára ment.
Tanárként, költőként, műfordítóként mindig ugyanazzal a dologgal foglalkozik: a magyar nyelvvel, magyarul ír és magyarra fordít, „ezért nem tudok elmenni innen, hiszen ebből élek, hogy magyar vagyok”, mondta, önmagát általános nyelvmunkásnak nevezve.
És ha nem aktivistája a melegek kisebbségének, annál inkább aktivistája a fordításnak. Ha valamivel előhozakodik az ember, hát mást csináljon, mint elődei, vallja, ezért a műfordításban számára nem a zeneiség a fontos, hanem a tartalomra helyezi a hangsúlyt. Hamlet-fordításáért annak idején tanára megrótta, túlságosan könnyű, mondta róla, de nem volt igaza: azokról az előadásokról, melyek az ő fordításában játsszák Shakespeare-t, a diák holtfáradtan támolyog ki, mert kénytelen volt mindent megérteni, mondta. Az Arany-fordítás gyönyörű, de olyan, mint a zene, az ember egy idő után kikapcsol, nem figyel, holott a színházban nagyon fontos, hogy a közönség másodpercek alatt megértse, ami elhangzik, indokolta ars interpretandi módszerének fontosságát, hozzátéve, a színházak azért rendelnek tőle drámafordításokat, hogy a darab üzenete átjöjjön. De – ismerte el – miután egy-egy fejezettel végez, szalad megnézni, hogyan fordították le ugyanazt elődei.
Sajátságos Dante-átültetése is, mint mondta, az Isteni színjáték fordításához azért fogott hozzá, hogy az olasz nyelv oltárára is letegyen valamit. Fordítása nem az eredetihez hű, versben van ugyan, de nem rímelnek a sorvégek. Úgy látja, az Isteni színjáték valójában egy tankönyv, melyben Dante azt írja le, mi vár ránk a túlvilágon. Katolikus vagyok, ha felmegyek a mennybe, legyen nálam ez a könyv, és akkor majd Szent Péter azt mondja, jól van, fiacskám, mehetsz, jegyezte meg tréfásan-komolyan Nádasdy Ádám.
