– Több helyen úgy fogalmazott: túléltem magam. Miért élte túl magát a kilencvenes évektől kezdődően az előző korszak szinte teljes meghatározó költőnemzedéke? Miért apadt el a forrás?

– Ha mondtam ilyesfélét, korántsem könnyed, boldog felszusszanással. Minthogy,  gondolom, némely, későbben világra született jámborak sem hatalmas tömegsírokra gondolnak, mikor rebesgetik, hogy puszta létükkel igazolták azt a fél emberöltőnyi rohadt rendszert mindazok, akik, ha nem is mind ép bőrrel, de át- meg túlélték. Erdélyi költőink közül sokan – hogy csak Szőcs Kálmánt vagy Szilágyi Domokost említsem nemzedékközelből – nem élték túl. Minthogy azt sem mondhatni, hogy hősi halált haltak. A forrás különben nem apadt el.

Az elmúlt negyedszázadban legalább annyi magyar könyv jelent meg Romániában, mint az azelőtti negyven esztendőben. Hogy kisebb példányszámban? Az olvasásigényt nemcsak a piac szabályozza.

Ha pedig forrás alatt a Forrás-sorozatot értjük, figyeljük meg, mennyi kötet jelenik meg azelőtt elképzelhetetlen magánkiadásban, hány új kiadó létesült. Nem beszélve az Előretolt Helyőrségről, amely mára Kárpát-medencei műhellyé tolta előre magát. Vitorláit már a szólásszabadság szelei dagaszthatták, tehetségesen, nemzedéki alakzatban jelentkeztek, fiatalokként természetszerűleg, akárcsak hajdanán mi, újat akarva. Kezdetben össze is tévesztették a szabadságot a szabadossággal.

– Amit a nagy öregek fejcsó­válva fogadtak...

– Magam inkább nemes irigységgel. Hiszen polgárpukkasztásként csak a kék szemű fiúkhoz, főszerkesztőkhöz és éjjeliőrökhöz volt szerencsénk. De ne legyen ez többes szám. A nemzedékeket az irodalomban többnyire csak a rajtnál látni együtt, korán szétszéledtünk, amint kialakult az egyéninek nevezhető hangunk-világlátásunk.

Mert az írás, ha komolyra fordul a dolog, kegyetlenül magányos, önkínzó mesterséggé válik.

A tartalmas férfibarátságokat megőrizte ugyan valami kikezdhetetlen nosztalgia az ifjonti évek közös rabló-pandúrjai iránt, de írói útjaink egy idő után óhatatlanul szétváltak. Volt, akit az önkényuralom s az alkohol puhított jellemszegénnyé, mások a kozmopolitizmus vonatán száguldtak messzibbre. Hogy példát is mondjak: bizony összerándult gyomrom, mikor néhai jó Csiki Lacit faggatták a Duna tévében, kit tart legközelebbi barátjának, s ő gondolkodás nélkül vágta rá nevemet. Majd kis tűnődés után pontosított: bár egyetlen betűmmel sem ért egyet. Megírta dorgáló leveleit a szerinte megkésett transzilvanizmusomról és könnybelábadó távoltartással orrhangon évődő vagy épp nosztalgiától túlcsorduló verseit a Hegyen Túl rekedt barátokhoz. Közben meg nagy pesti magányában az ő tolla alól kerekedett ki talán a leghitelesebb regény a Ceaușescu-éráról, az Ajakír. Summma sumarum, nemzedékünk vonulását sem tartom egyfajta diadalmenetnek.

– Miért lett volna megkésett az a transzilvanizmus?

– Mert mire mi tollforgatókká értünk, kiárusították Erdélyből a németeket és a zsidókat, helyükbe az Erdély-mentalitást nehezebben elsajátító regáti románság tömegeit hozták. De a megkésett jelzővel ellátott Kós Károly-i terminológia sem az én szüleményem, hanem a jobb emlékezetre érdemes irodalomtörténész-kritikus Cs. Gyimesi Éváé. Ő hirdette meg rögtön helyébe a paradigmaváltást, amiről tényleg mindmáig senki nem tudja, mi fán terem, és mit jelent az irodalom gyakorlásában.

– Az Erdély-mentalitás lényege könnyebben meghatározható a maiak számára?

– Megfogtál.

A transzilvanizmus újraélesztésének szándéka a szocializmus kiteljesedésének és későbbi bukásának történelmi időszakára esik, amely minden másfajta szellemi izmosodást üldözött.

Erdély nevének használatával együtt, lévén a Vezér instrukciói szerint az ország nyelve a munka, amely természetszerűleg román. Ezért akarták törölni a szellemi életből az egyébként akkor már régóta hallgató Kós Károlynak nemcsak munkáit, de nevét is. Én például jó néhány írótársammal – hogy csak Király Lászlót vagy Ferenczes Istvánt említsem – Kós Károly szellemkörében is nevelkedettnek tartom magam, mégsem tudnék egymondatos választ adni a  kérdésre annyi agymosáson átment olvasónemzedék színe előtt. Azt mondanám, kérdezzük meg inkább Áprily Lajostól, Dsida Jenőtől, Tamási Árontól vagy Sütő Andrástól egészen Mikes Kelemenig, mit jelent a világban békességet és otthonosságot kereső erdélyi magyar írónak-embernek lenni.

– Hogyan írná le azt a megélt korszakot az unokakorú embereknek?

– Soha nem kezdeném a nemzedékek során át megutált vénemberes fordulattal: bezzeg az én időmben... Minden embernek, főként sűrűn színváltó korokban, végig kell járnia a maga útját. Mára felnőtt gyermekeimet, unokáimat soha nem próbáltam az utólag felhőtlennek tetsző gyermekkorom ábrándképeivel traktálni, de azt ismerniük kellett, mi történt szüleikkel, dédszüleikkel. Ellensúlyozni kellett az iskolai oktatás fals történelemtanításait, egyébként, lánygyermekekről lévén szó, hagytam, anyjuk szoknyája mellett nőjenek, mint a fű. Magatartásmodellt, ha szükségét érzik felnövekedőben, amúgy is legközvetlenebb környezetükből merítenek.

– Fiatalként merre akart tartani? Megérintette valaha is az emberarcú szocializmus eszménye?

– Természetesen. Mikor lenne idealizmusra fogékonyabb az ember, mint még naiv, pirkadó eszmélettel? De azon szerencsésebbek közé tartozom, akiket alighogy kötelezően  megérintett, menten orrba is vágott.

Vértként borult, nőtt fel rám az addig csak félig megértett falusi, kisvárosi gyermekkor tapasztalati világa.

Kimerevített képként máig él bennem az a decemberi reggel, amikor épp a Nóta a hangszerfáról című Salamon Ernő-verset elemző szemináriumról kiemelve, két szekustól közrefogva vezetnek el a Marianumból, miközben az ablakokban fürtökben skandálják a diáklány kollégák: „Farkas Árpi, gyere vissza!, Farkas Árpi, gyere vissza!” Később vissza is mentem, miután bepillanthattam egy hazug, embertelen hatalom kulisszái mögé, ami végérvényesen meghatározta világlátásomat.

– Milyen Sepsiszentgyörgyre érkeztek 1968-ban, mit akart kezdeni a fiatal értelmiségiek csapata ebben a poros városkában?

– Az egyetemvégi szekuritátés zaklatásról – amely egybeesett az ötvenhatosok, Páskándi Gézáék, Páll Lajosék, Dávid Gyuláék szabadulásával – kiderült, csupán figyelmeztetőül szánták a kolozsvári magyar diákságnak, amikor ötünket, kezdő irodalmárokat „csak” a közlési jog két évre való megvonásával sújtottak. A bukaresti katedraválasztás során döbbenten tapasztalhattuk, hogy ötévi diákoskodásunk alatt eltűntek az országból a magyartanári katedrák. Hiába vonultak nyugdíjba annyian, városon például egyetlen katedra sem vétetett lajstromba. Lelkesen választottam hát Kisbacont Benedek Elek iránti elszánt romantikával, de csakhamar kiderült, hogy az iskola felső tagozata régóta megszűnt. Élettársra lévendőm, Simó Erzsébet is hasonlóval szembesült Kisborosnyón. Végül Sylvester Lajos kézdi rajoni főtanfelügyelő segítségével sikerült pályát kezdenünk Kovásznán, illetve Vajnafalván. E másik „poros városkát” már akkor igyekezett meghatározni Fábián Ernő, Gazda József és néhány lelkes orvos, lelkész és tanárember szellemisége.

– Ezek után az új megyeszékhely igazi metropolisnak tűnhetett…

– A kétesztendős kovásznai kitérő után annak is tetszhetett volna, de nem tetszett. Poros volt, úgy bizony. Jónevű gimnáziumán, múzeumán, színházán és kórházán, valamint az időben azóta tovaszállt kenyéradó két kis gyárán kívül alig volt egyebe.

Király Károly megyevezetésével volt négy esztendőre nyúló pillanatnyi szerencséje, aki, kihasználva a közigazgatás átalakításával járó országos felfordulást, felfrissítette kissé az összeállott levegőt, mielőtt e mozgolódásban felröppentett jómadarak más-más ágakra vissza­szálltak volna. Dali Sándor révén ő toborzott rég nem látott sajtót is ide a fiatal értelmiségiek, mérnökök, tanárok több tucatja mellett, ugyancsak fiatal, már könyves írókkal, kiknek pörös szájában ugyan járt már, de még nem vérezte fel zabla.

Sokan talán egyetlen vörös iszonyatnak vélik azt a fél századot, pedig sepsiszentgyörgyi torzonborzonságából is kipiroslik négy emlékezetes esztendő, amelynek során olykor felülkerekedett az emberi tényező. Magunkat becsüljük, ha nem hagyjuk feledésbe merülni azt a személyiséget, ki közülünk küzdötte föl magát pártaparatcsikból közössége gondját vigyázó nemzeti ellenálló férfiúvá. Aki – rendszerváltás ide, ellopott forradalom oda – azt is megtanulta, mikor kell abbahagyni. „Mert süket politikusokra nincs szükség – válaszolta utolsó találkozásunkkor kérdésemre kegyetlen öniróniával hallókészülékét mutatva. – Vannak elegen.” A kérdésre, hogy mit akartunk fiatalon e poros városban,  némileg hasonló a válaszom: fújni róla azt a port, mert bizonyára kincsek rejlenek a mélyben, s persze suttyomban, legalább „magánhasználatra” megváltani a világot. Ezt tenném ma is, ha kellő tüdőm maradt volna hozzá, mert látom, fel-felparázslik az idegen, vad szelek ráhordta porréteg alatt.

– Hogyan élnek ma önben az ikonikussá váló vagy éppen méltatlanul, talán érthetetlen módon fel nem fedezett versei?

– Köszönöm, velük megvagyok. Büszkén arra, hogy hatvan év alatt amit írtam, igaz, elolvashatóan nem sokat, egyiket sem kell megtagadnom. Kissé farizeuskodva: sajnálatosan majdmindenikük aktuális.

– Miként tekint a nemrég kapott Kossuth-díjra? Mint a mindenkori politikum gesztusára, amelynek elfogadása azonosulás az „adományozóval”? Mit érnek a díjak, immár Sepsiszentgyörgy díszpolgári címét is ide sorolva?

– Míg az életben mindent a politika hálóz be, bizonyára ezt is. Utasítottam már vissza ilyen okból díjat. A Kossuth-, Széchenyi-, Babérkoszorú- és József Attila-díjakat szakmai alkotóműhelyek, céhek, jelen esetben a Magyar Írószövetség ajánlására ítélik oda. Tudtommal évtizede szerepelek e listán, és boldog vagyok, hogy gyermekeim, unokáim jelenlé­tében vehettem át az Országházban. Szerénységi rohamomban elárulhatom: díjat kapni jó. De a legjobb érzés, ha otthon, az övéitől kapja az ember.

FARKAS ÁRPÁD
Kossuth-díjas író, költő, műfordító, a Hargita megyei Siménfalván született 1944. április 3-án. Középiskoláit Székelyudvarhelyen végezte, a Babeș–Bolyai Egyetemen 1965-ben szerzett magyar szakos tanári oklevelet. 1963 óta közöl verseket, irodalmi és közéleti publicisztikát. Tanárként 1968-ig dolgozott Vajnafalván, azóta Sepsiszentgyörgyön él, 1971-ig újságíró a Megyei Tükörnél, 1971–1975 között az Igaz Szó irodalmi lap belső, azt követően 1989-ig félállású munkatársa. 1990-től a Látó  irodalmi lap szerkesztője, 1993-tól 2010-ig a Háromszék napilap főszerkesztője. Művei: Másnapos ének (versek, 1968), Jegenyekör (versek, 1971, 1972), Bővízű patakok mentén (riportkönyv Beke Györggyel, Fodor Sándorral és Kovács Györggyel, 1972), Alagutak a hóban (versek, 1979), Asszonyidő (publicisztikai írások, 1983), A befalazott szószék (versek, 1985), A szivárgásban (versek, 1991), Bolhalakodalom (1998), Erdélyi asszonyok (versek, 2000), Határátkelés (2004), Válogatott versek (2012), Legszebb versei (2017), Ion Banuta: Sátán könnye (versek Csiki László és Farkas Árpád fordításában, 1983), Ana Blandiana: Valaki engem álmodik (1985), Adrian Popescu: Világ porán át (1989), Marin Sorescu: Papírorkán (1987). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség költészeti díja (1972), prózadíja (1983), a Magyar Művészetért Alapítvány díja (1991), József Attila-díj (1993), Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj  (1995), Berzsenyi-díj (1998), Balassi emlékkard (2002),  Székelyföld-díj (2006), Julianus Barát-díj (2007), EMIA-Életműdíj (2014), Magyarország Babérkoszorúja (2016), Kossuth-díj (2018).