Utazás kitérőkkel / 1968–1972Illyés Elemér: Erdély változása / 2.

2018. május 12., szombat, Emlékezet
A magyar szó megritkul, ahogy Csucsa felé közeledem. A Sebes-Köröstől délebbre, csak a Fekete-Körös mellékén vannak régi magyar telepek, amelyek idővel teljesen elszigetelődtek, csak anyanyelvük és református vallásuk maradt meg.
  • A Boncza-kastély maradványa Csucsán
    A Boncza-kastély maradványa Csucsán
Egypár bokály, csempekályha, festett parasztbútorok, a költő mellszobra és megsárgult fóliánsok idézik Ady Endre emlékét a múzeummá alakított csucsai kerti házban, az „Ady-emlékszobában”, Ady és Csinszka egykori lakásában. A ház falán fehér márványtábla őrzi a költő nevét. A Boncza-kastélynak 1915 és 1918 között Ady volt a lakója, 1919 után a román költőkortárs, Goga költözött be, és közelében új kastélyt építtetett román nemzeti stílusban. A műútról csupán a hegy kiugrójára épített „nagy kastély” látszik, a székely mintára faragott bejárati kapu is csak Goga nevét viseli. Meredek út visz fel a kastélyhoz, lentről hallgatagon néz a hegy felé a református templom, bádoggal fedett tornya szomorkásán csillog a szelíd októberi fényben. Nem is olyan régen volt Octavian Goga színeváltozása, amikor elfoglalta kormánya elnöki székét. Alighogy intézményesített posztra került, az antiszemitizmus leple alatt magyarüldözővé vált. Negyvennégy napos miniszterelnöksége elegendő volt az erdélyi magyar kisebbségi megpróbáltatások újabb sorozatának elindításához. Pedig Ady kéznyújtása annak idején őszinte volt, szolidaritást vállalt Gogával, aki a nemzeti forradalom idején a szegedi Csillagbörtönben ült. Későbbi magyargyűlöletét akkor még senki sem ismerte. Goga, a költő 1919 előtt a román nemzeti mozgalmak érdekében vállalta a magyar barátságot; talán egy kis őszinteség is volt benne, amikor Madáchot, Petőfit és Adyt tolmácsolta. Annyi bizonyos, hogy a két nép szabadságáért vívott közös küzdelemben Goga nacionalistaként lepleződött le. Mint az osztrák imperializmus ellensége az államfordulat után maga is imperialista eszmék előharcosává vált.
„Azt üzenem Gogának, hogy nekem jobb dolgom van... bár nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele”... – írta Ady Gogához küldött utolsó levelében. Ady,
akinek Erdély elvesztése „nagyon fájt”, nem pihen erdélyi földben, Goga a Boncza-park díszes, bizánci stílusú mauzóleumában nyugszik. Az 1945 utáni rezsim jobboldali beállítottsága miatt száműzte az irodalomból, de később költőként rehabilitálták, mint másokat is a nacionalizmus megszállottjai közül. Goga kilencvenéves özvegye, Venturia Goga vezet a történelemmé vált egykori Boncza-kastély – 1967 óta „Goga-emlékmúzeum” – szobáin át. Többször magyarra fordítom a szót, de németül válaszol, holott folyékonyan beszél magyarul. A „Goga-emlékmúzeum” Adytól csak a közös levelezés anyagát őrzi.
Visszatérek még egyszer a fákkal benőtt kerti házba. Az épület két szárnyát összekötő udvaron átha­ladva keresem az utolsó éveit élő beteg költő nyomait. Sokat szenvedett Csucsán, félelmetes látomások gyötörték a „szétszóródás előtt”; Erdély és a maga vesztét látta közeledni.
Csucsa félút Nagyvárad és Kolozsvár között – magyarok és románok elkésett megbékülési szándékának a helye. „Pompás magyarok, templomból jövet / Mentek át a Kalota folyón (...) / Mennyi szín, mennyi szín (...) / S micsoda nyugodt, nagyságos arcok” (Ady: A Kalota partján)
Ma is fejedelmiek, pompásak a kalotaszegiek, ha magukra öltik az ünnepi ruhát; arcukon azonban még ott ül a közelmúlt félelme. Ki ne félt volna Erdélyben, ha magyar volt, ’19 őszén-telén? Amikor „a bizonyosan bekövetkező leszámolás reánk zúduló iszonyúságát vártuk ’19 december havában, amikor az élet és tulajdon nem volt biztonságos... a védtelenség kínos érzésével, zárt és eltorlaszolt ajtók – és elsötétített ablakok mögött...”, jegyezte fel Kós Károly, Erdély építész-írója 1944 karácsonyán, amikor a jogfosztottság történelmi reprízét élte. Ő maga karácsony estéjén indult el hóban-fagyban kalotaszegi otthonából Kolozsvár felé, a „sötét-téli-halott városba” a kiürítési parancs ellenére, hogy megszervezze az erdélyi magyar földművesség immár széthullott szervezetét, az Erdélyi Gazdasági Egyesületet. A kalotaszegi otthont, a Varjúvárat, amelyet Kós Károly még 1910-ben épített a sztánai hegyoldalon, a környékbeliek lerombolták, berendezését széthordták; odavesztek az író-építész kéziratai, könyvtára, levéltári kutatásai, építészeti tervei. Valamikor itt tervezett, álmodott, szerkesztett, bátorított Kós Károly, innen irányította a két világháború között az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót és a képzőművészeti Barabás Miklós Társaságot. Csak Erdély Nyugattól való elmaradottsága miatt nem teljesedhetett ki Kós Károly életműve, akinek tehetsége egyébként európai építész személyiségekhez mérhető.
Varjúvár
„A fennsíkon hó hulldogál és metsző északi szél fúj”, amikor 1910–11-ben Kós Károly Kalotaszeg című könyvének a bevezetőjét írja cserépkandallós varjúvári szobájában. „Kalotaszeg a Vlegyásza (Vigyázó) lábánál elterülő háromszögű terület, amelyet a Bánffyhunyadnál összeömlő Körös és Kalota vizei fognak egybe. A kolozsvár–nagyváradi vasútvonal, illetve országút két oldalán Kolozsvártól Csucsáig terjed: délen a Gyalui-havasok, északon a Vlegyásza-havas és a Meszes hegylánc. Területe keskeny, ék alakú, az ék hegye Kolozsvár; innen nyugatra körülbelül 55 kilométer hosszú, és ahol a legtágabb, Bánffyhunyad táján, talán 20 kilométer széles”. Így írja le Kós Károly könyvében egyik legrégibb néprajzi tájunk, az ősi Kalota nevű nagy terület keleti részét, Kalotaszeg fekvését. Magyar népét „minden oldalról nagy tömegű hegyvidéki románság zárja körül”, s ezért a történelem sorsdöntő pillanataiban fennmaradásáért önvédelmi harcot kellett folytatnia. A tájat körülfogó veszély védelmül szolgáló zárt telkeket alakított ki. Bánffyhunyadot Mihály vajda romboltatta le, mert a lakosság megtámadta fosztogató zsoldosait.
Már az 1241-es tatárjárás is elpusztította Kalotaszeget. A lakosság minden alkalomkor a hegyek közé menekült és túlélte, de Árpád-kori templomai – a gyerőmonostori torony kivételével – egytől egyig elpusztultak; csupán a helyi ízlésből kifejlődött gótika maradt fenn. Régi nemesi magyar családjai szétszéledtek, vagy az 1848-as forradalom pusztította, amikor a hegyi mócok felgyújtották Kalotaszeg falvait.
Az önálló Erdély és a protestantizmus formálta a kálvinista Kalotaszeg sajátos arculatát.
Első ízben, 1885-ben Gyarmathyné Hory Etelka ad hírt a tájról kissé dilettáns hangú regényeiben és elbeszéléseiben. Később az etnográfus Jankó János írja meg kalotaszegi néprajzi monográfiáját (Kalotaszeg magyar népe); Kós Károly egy egész életet áldozott a táj népének.
Ha meglátogattam erdélyi barátaimat, meg voltam győződve, hogy kalotaszegi „varrottast” ajándékoznak. Alig van valamirevaló erdélyi magyar otthon, ahol ne lenne belőle. A nagyvárad–kolozsvári út mentén ma már tömegszámra kínálják Kalotaszeg asszonyai a szinte iparszerűen gyártott hímzett holmikat. Bevezetnek a módosabb házak „cifra szobáiba”, megmutatják régi – múltból átmentett – darabjaikat is, amelyeket féltve őriznek. Kalotaszegen belül tulajdonképpen nincs külön táji népművészet. A „Felszeg” (Körös és Kalota menti falvak), az „Alszeg” (az Almás-patak völgye) vagy a Nádas menti falvak (Kolozsvártól nyugatra) népművészeti elemei idővel egymásba keveredtek. A vegyes lakosságú falvakban a magyar és román népviselet egyforma; a magasabb kultúrájú helyi magyar népművészetet átvette az évszázadok folyamán beszivárgó román lakosság. Legérintetlenebbül talán a Nádas menti Mérában maradtak meg a néphagyományok – varrottasaikat csak saját használatra készítik, nem foglalkoznak eladással. Nagykapuson ugyancsak nemrég kezdtek a népi hímzések készítésével iparszerűen is foglalkozni. Az iparszerűsítés tagadhatatlan leromlást hozott magával, az új népművészet színei bántóbbak, hivalkodóbbak; bekerült az ősi színek közé a sárga is, ami már román hatás. Kalotaszentkirály és Zentelke népviselete ma is még a legszebb, de csodálatosképpen a Kolozsvártól csupán nyolc kilométerre fekvő Györgyfalván maradtak fenn a népviseleti elemek legarchaikusabb formái és színei: a kék finom árnyalatai a fehér, piros és fekete variációival. A fiatalabb nemzedék – főként Kolozsvár vonzáskörében – már városias ruhára cserélte fel népviseletét – csak vasárnaponként öltöznek a régi pompába. Egyre ritkábbak Kalotaszegen a „pártás lányok”, elhalványodnak a színek, és eltűnnek a szűrös férfiak. Vistán például kihalt a férfi népviselet, az asszonyok is csak ritka alkalmakkor öltik magukra az ünnepi ruhát. Lónán ugyancsak egyre ritkább a hímzés. S ahol a nép még őrködik hagyományai felett, ott erősebb a megmaradási szándék is – kevesebb az egyke, mint Mérán, Györgyfalván vagy Széken.
Kalotaszeg már a múlt század elején az önpusztítás mellett döntött, az egyke szomorú tradícióvá vált.
Az 1839. évben 884 az itt született gyerekek száma, 1960-ban már csak 258. Az 1966-os állami intézkedések valamivel magasabbra emelték a szaporodási mutatót, de azóta is állandó csökkenést jelez. Az udvarok, a magas fedelű házak, a zsindelyes, csúcsos tornyú és gótikus ablakú templomok üresek – a temetőben pedig szaporodnak a pogány szellemet idéző színes kopjafák. Öblös házak belsejében várják a halált az öregek, örökösök nélkül. Minél gazdagabb a falu, annál népszerűbb az egyke. A megüresedett falvakba idegen lakosság telepedik be, az iskolákat tanulók hiányában bezárják. A kalotaszegi ember nehezen jutott vagyonhoz, termőtalaja harmadrendű, életkörülményei mostohák; nem akarja a nehezen megszerzett vagyont osztani, s ezért az egyke útjára tért.
Kalotaszegnek nincs ipara: a sokoldalú és tehetséges fiatalokat, akiket a falvak nem tudnak eltartani, a környező városok szívják magukba. Csupán a kaolint termelő Egeresen kezdenek 1952 óta kezdetleges ipartelepek kialakulni. A Bocskaiak reneszánsz kastélyát őrző falu azóta elvárosiasodott. Kapuson újabban vasbányát tártak fel.
Ijesztő egy-egy kalotaszegi falu gazdasági és szellemi elmaradottsága. Van, ahol évtizedek óta várnak művelődési otthonok megépítésére. A módosodás jelei csupán az új stílusú, jellegtelen építményekben mutatkoznak, amelyek valósággal elszürkülnek a pompás faragású régi házak között. De új otthonaikba átviszik a régi csempekályhát, és berendezik a „cifra szobát”. Körösfőn népművészeti múzeumba gyűjtik a régi varrottasokat, és a bánffyhunyadi magyar tagozatú iskolában tanítják a kalotaszegi hímzést. Az erdélyi magyar népművészet – miután a személyi kultusz idején elhalóban volt – most éli reneszánszát.
Bánffyhunyad 8171 lakosával Kalotaszeg legrégibb települései közé tartozik; ma a vidék művelődési központja. A nagyrészt magyar lakosságú város iskolájában csak 1955-ben létesült magyar tagozat, körülbelül 100 magyar tanulóval. A XIII. századból származó református temploma elhanyagolt állapotában is a magyarvalkói és körösfői vagy a magyarkiskapusi és kalotaszentkirályi középkori eredetű fiatornyos magyar templomokkal vetélkedik; az építészeti ritkaságok közé tartozik, mint a gyerőmonostori templom tornya, a tatárjárást túlélt Árpád-kori műveltség itt maradt jelképe. Sajnos, egyikről sem tesznek említést a román útikalauzok. Érthetetlen az is, hogy Gh. Epuran román nyelvű és Cioculescu német nyelvű útikalauzában egyetlen szó sem esik Erdély magyar múltjáról. Kalotaszeget ma hivatalosan nem akarják elismerni mint magyar kultúregységet – mivel románok is élnek ott.
(folytatjuk)
Cikk megjelenési időpontja: 2018-05-12 08:00
Hozzászólások
Szavazás
Részt vesz-e a kormány által kezdeményezett népszavazáson a család meghatározásáról?









eredmények
szavazatok száma 83
szavazógép
2018-05-12: Kitekintő - Szurkos András:

Egymásra utaltan (Morfondír)

Ha törik, ha szakad, Európa felszámolja önmagát – ez sejlik fel az uniós vezérek nyilatkozataiból. Azt akarják, hogy bennük gondolkozzunk, magukban sokra nem mennek nélkülünk.
2018-05-12: Magazin - :

Sánta István Csaba fotói Veszprémben

A jazz az egykori formabontásból a kreativitás révén közösségteremtő erővé vált – mondta az Európai Bizottság kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosa a sepsiszentgyörgyi származású Sánta István Csaba jazzportré-kiállításának megnyitóján Veszprémben.