Egyszer, amikor szokás szerint kint jártak a hegyek közt a legelőn, megszólalt emberi hangon a tehén.
– Ma van a Héteste utolsó napja – mondta. – Jade Isten kilenc lánya ma fürdik az égi tóban. A hetedik olyan szép, olyan okos, hogy gondolni sem lehet nála szebbet és okosabbat. Ő szövi a felhők selymét az ég királyának és királynőjének, s ő igazgatja a lányok varrását-fonását a földön. Ezért hívják szövőlánynak. Ha odamész, és eldugod a ruháját, férje lehetsz, s vele együtt halhatatlan.
– Úgy ám – felelte a tehénpásztor –, csak az a tó fent van a magasságos ég csúcsán. Hogy is tudnék én oda feljutni?
– Majd én felviszlek – mondta a sárga tehén.
A pásztor felült a tehén hátára.
Azon nyomban felhők göngyölődtek az istenállat lába alá, és a magasba emelték. A fiú érezte, hogy a fülében szél fütyül, s mint a villám, úgy repülnek.
Egyszer csak megállt a tehén.
– Megérkeztünk – mondta.
A fiú körülnézett. No hiszen, volt mit néznie! Jádéból volt a fák törzse, smaragdból a lombjuk. Jáspisból volt a fű, korallból a virágok. S e pompa kellős közepén ragyogott egy négyszögletes tó. Zölden hullámzott a vize, és aranyhalak úszkáltak benne. Fölötte pedig varázslatos madarak repkedtek, és édes énekükkel betöltötték a levegőt.
A fiú a fürdőző lányokat már messziről megpillantotta. Ruhájuk szép sorjában ott feküdt a parton.
– Fogd gyorsan azt a piros ruhát – mondta a tehén –, és rejtőzz el vele az erdőben. Bármit kérjen, könyörögjön a lány, ne add vissza addig, míg meg nem ígéri, hogy a feleséged lesz.
A pásztor lecsúszott hát a tehén hátáról, fogta a piros ruhát, és megindult vele. A kilenc lány most vette csak észre az idegent, és szörnyen megijedt.
– Hogy kerülsz ide, te fiú – ripakodtak rá –, és hogy mertél hozzányúlni a mi ruháinkhoz? Tedd le, de tüstént!
De a pásztorfiú nem adott a szavukra, hanem közben szépen elbújt egy jádevirág mögött.
Partra futott akkor nyolc lány, és felöltözött.
– Hetedik testvér – szóltak vissza –, eljött érted, akit az Ég küldött. Mi, a testvéreid most magadra hagyunk.
A szövőlány pedig ott guggolt nyakig a vízben. Szörnyen szégyellte magát, s így szólott:
– Pásztorfiú, add vissza a ruhámat, de tüstént!
A fiú a parton csak nevette.
– Ha megígéred, hogy a feleségem leszel, visszaadom.
A lány nem akart beleegyezni.
– Az istenek ura az én apám – mondta –, nem mehetek férjhez, csak ha ő akarja. Add vissza nyomban a ruhámat, másként megbüntet téged.
Megszólalt ekkor a sárga tehén:
– Titeket egymásnak szánt a sors, és én szívesen megkötöm a frigyet. Apád, a mi atyánk sem fogja ellenezni.
– Te haszontalan, oktalan állat – mondta a lány –, hogy merészelsz kötni és oldani?
– Kérdezd meg azt az öreg fűzfát a parton – válaszolta a tehén. – Megszólal majd emberi hangon. A ti frigyeteket az Ég akarja.
A lány megkérdezte hát a fűzfát. A fűz emberi szóval válaszolt:
„A Héteste hetedik napján a pásztorfiú a szövőlányt elnyeri.”
Mit volt mit tenni, a lány beleegyezett. A pásztorfiú visszaadta a ruhát és előrement. A lány felöltözött és követte. S így az Ég parancsa szerint férj és feleség lettek.
Hanem hét nap múlva a fiatalasszony búcsút vett férjétől.
– Az Ég ura rám parancsolt – mondta –, fogjak bele a szövésbe. Ha tovább késlekedem, félek, megbüntet. De ha most el is kell válnunk, majd még összekerülünk, bizonyosan.
Így szólt, és útnak eredt. De a pásztorfiú utánaszaladt. Már-már el is érte, s akkor a lány kikapta hajából nyílforma tűjét, s húzott vele egy vonást keresztbe az égen. S íme, a tű nyomán ezüstös folyam támadt, ott álltak a két oldalán, és csak néztek-néztek egymásra.
Így állnak ma is a Tejút két partján, telis-tele vágyakozással. Ám minden évben egyszer, Héteste utolsó napján mégis egymáséi lesznek. Aznap a varjak felszállnak az emberi világból, és testük hídján átkel a szövőlány a Tejúton. S csakugyan, olyankor se este, se reggel egyetlen varjút se látni. Az ünnep estéjén pedig gyakran esik finom, lágy eső. Egymásra néznek ilyenkor az asszonyok, és azt mondják:
– Most vesz búcsút a pásztorfiú a szövőlánytól. Hogy hullanak a könnyeik!
A Héteste utolsó napja ezért esőünnep Kínában.
Hogy mindez így történt, látja, aki csak feltekint a csillagos égre. A Tejúttól nyugatra ragyog a szövőlány hármas csillagképe, szemközt vele, a túloldalon hat fényes csillag a tehénpásztor csillagábrája. S még az is örökre bele van írva az ég könyvébe, hogy egyszer a tehénpásztor megharagudott a szövőlányra, mert nem akart hozzá átkelni, s az égi istrángot feléje hajította. Ott dereng az istráng három kis csillaga a szövőlány lába előtt. Ahogy a tehénpásztor mellett is egész sereg kis csillag világol, valaha az a szövőlány orsója volt, a pásztorra dobta, s ott törött szét éppen a fiú lába előtt. (Fordította: Lengyel Balázs)