Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Utazás kitérőkkel / 1968–1972Illyés Elemér: Erdély változása / 3.

2018. május 19., szombat, Emlékezet

1944 hirtelen lezárt egy korszakot. Az erdélyi magyar lakosság nagy része nem számolt a bekövetkezendő történelmi tényekkel, s a változás lelkileg készületlenül érte, de tudatában volt a következményeknek; szorongatott helyzetében is megnyilvánuló bátorsága abból a lélektani helyzetből adódott, hogy Erdély földjén otthon érezte magát.

  • Kós Károly
    Kós Károly

A sorsfordulat akkor állt be, amikor magyarok és románok között minden megértési szándék hiányzott, amikor a legfékevesztettebb nacionalista kilengés tombolt. Erdély magyar szellemi vezetői közül kevésnek volt lehetősége és bátorsága kiállni a magyar ügyért. Kós Károly azok között volt. Ő már a húszas évek elején szót emelt innen, Kalotaszeg földjéről az erdélyi nemzetiségek lelki megbékülése érdekében. 1921-ben több mint négyezer paraszt gyűlt össze Bánffyhunyad piacterén, hogy meghallgassák szavait. A Budai Nagy Antalok történelmi bátorítást adtak.

Transzilvanizmus és nemzetiségi létkérdés egy tőről fakadt a Kós Károly-i gondolatban: Berde Máriával együtt, Erdély századokra visszanyúló önállóságában kereste egy magyar–román–szász együttélés őszinte lehetőségét; a soknemzetiségű Erdély összhangba hozatala volt az álma – de csak jelkép és szándék maradt.

A Kiáltó szó című röpirat, amit Kós Károly és íróbarátai fogalmaztak 1921-ben, s ami a kisebbségbe jutott magyarság első politikai öneszmélése volt, elítélte a soviniszta nacionalizmust, és politikai síkon próbálta megvalósítani a transzilvanista gondolatot. Amikor pedig ’19 telén a román nacionalizmus újból fellángolt, Kós Károly húzta meg elsőnek a lélekharangot: a jogfosztottságba sodródott és életbizalmában megrendült erdélyi magyarság bátorítójaként lépett fel. De nemsokára száműzték őt is az irodalomból – magára maradt. Csak 1969-ben adták ki a válogatott írásait tartalmazó Hármaskönyvet. Erdély című könyvét indexre tették. Ma már kilencvenéves elmúlt, neve ismét bekerült Erdély nagyjai közé.

Hányszor próbáltam a távollét alatt Kolozsvár utcáit összerakni, éberen és gyötrő álmokban, féltőn, hogy az idő el ne homályosítsa. S most lám, váratlanul feltűnik az útjelző, és visszaránt a dolgok valóságához: Cluj (Kolozsvár) 10 kilométer. Hiába próbálom felfogni a betűk értelmét, a múlt egy pillanatra sem ereszt el. Huszonhét éve, hogy apámtól elbúcsúztam a kolozsvári állomáson – a háború javában tombolt. Az imént kattogott ki a vonat, apám integetett; többé sohasem láttuk egymást. Szívtépően fájdalmas időtlenség.

Lám, milyen hosszúnak tűnt egykor a Monostori út, s most egyszerre utamat állja a Szent Mihály-templom karcsú tornya.

A kolozsvári Szent Mihály templom

 

Nem elfogultság, ha a legnagyobb áhítattal nézem ezt a templomot. Egyszerre körülfon a Fő tér hangulata; emlékek, amelyeket annyi­szor próbált kioltani a távollét. A Bánffy-palota, a fenyők a templom körül, a New York Kávéház – csak lassan, a lélek fogékonysága nem határtalan. Mintha semmi sem változott volna. Tiszta, ápolt, csodálatos a Fő tér – mint régen. Régi maradt a Szamos hídja, a Nyári Színház, a Rákóczi út is, mely szállodámhoz, az újonnan épült Napocához vezet. Hatodik emeleti, nyugatra néző szobát kapok. Az ablakhoz rohanok, hogy lássam: Rákóczi út, Donát út, sétatér, messze a Gyalui- havasok. Miért tagadnám, hogy nagyon fáj.

Kolozsvár a románoknak is fájt 1940-ben. Nekünk azonban kétszer fájt, mert kétszer vesztettük el.

A város magyar jellege ma sem mosódott el. A hivatalos népszámlálás 220 000 lakost említ, amelynek majdnem fele magyar nemzetiségű. A magyar túlsúlyt a közigazgatás az új betelepülőkkel, a közhivatalnokok és román egyetemi hallgatók számával és a városhoz csatolt környékbeli román falvakkal ellensúlyozta. Különösen a Györgyfalvi és Rákóczi úti negyedekbe nagy a román beáramlás. A várost körülfogó gyűrűből csak Györgyfalva és Szék magyar láncszem. Magyar nemzetiségűeknek csak nehezen vagy egyáltalán nem adnak betelepülési engedélyt, viszont 1965 és 1976 között Kolozsvár lakossága 167 ezerről 220 ezerre emelkedett.

Közvetlen az első világháború után több mint tízezer magyar hagyta el Kolozsvárt, ’19-ben még többen, ki önkéntesen, ki kényszerből. Egyedül novemberben 24 000 magyart hurcolt el a szovjet katonaság, román nacionalista felbujtásra. Nehéz sorsot vállalt az első időkben, aki itt maradt. Miután Románia 1944. augusztus 23-án kilépett a tengelyhatalmak szövetségéből, és a fasiszta Németország ellen fordított fegyvert, a román csapatok a szovjet hadsereggel együtt elfoglalták a bécsi döntés által Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdélyt. Az akkori soviniszta román sajtó uszító cikkekben szította a gyűlöletet az erdélyi magyar lakosság ellen.

A „fasiszta-csatlós” szerep valóságos bűntudattá szuggerálódott, míg a lakosság védtelenül várta a már csak nyers indulat és faji gyűlölet irányította események bekövetkezését.

A reguláris szovjet–román csapatokat a „nemzeti gárda” organizált csoportjai követték, akik rendcsinálás ürügye alatt valóságos népirtást rendeztek a megfélemlített magyar lakosság soraiban. Vidéken beállt a teljes anarchia, a „fogat fogért, szemet szemért” íratlan törvénye. „A dél-erdélyi magyarok, ahol az utak átszelték a helységeket, megfélemlített tanúi voltak a késő őszi sárban magukat vonszoló, Észak-Erdélyből jövő magyar deportáltak végeláthatatlan sorainak”, írta az akkori idők krónikása (Méliusz József: Sors és jelkép, Kolozsvár, 1946). Házkutatások, letartóztatások, napirenden voltak. A kolozsvári Óváry családot, melynek prousti hangulatú szalonjába a magyar irodalom legnagyobbjai tértek be, géppuskatűz irtotta ki. Még ma sincs rá feloldozás. Kolozsvár és Erdély magyar értelmiségének színe-java vonult a haláltáborok és börtönök felé. Vagy azok a fiatalok, akiket az erdélyi hadműveletek vezetője, Dálnoki Veress Lajos józan előrelátása visszatartott a hadba vonulástól, hogy ne essenek a végső harcok értelmetlen áldozatául, ezeket mint „partizángyanús” egyéneket hurcolták el, nagy részük elpusztult. Bírósági tárgyalásokon, rendőrségi pincékben és haláltáborokban pergett le az elhibázott háború szomorú fináléja. Bűnöket róttak fel, amiket a büntetettek soha el nem követtek. Egyedül csak a baloldali magyar sajtó mert tiltakozni a deportálások és kivégzések ellen, és válaszolni Iuliu Maniu Paraszt és Dinu Brătianu Liberális Pártja felbujtó újságcikkeire. Hangjukat a nacionalizmus elleni tiltakozás és tudatos önvédelem szólaltatta meg.

1945. március 9-én, a rendfenntartó szovjet katonai közigazgatást Petru Groza kormányra lépésével polgári közigazgatás váltotta fel. A magyarbarát Groza-kormány uralomra jutásáért az erdélyi magyar vezetők is küzdöttek. Az értelmiségi vezetők szerepét a történelem határozta meg: reálpolitikusok voltak, mint nagy elődeik.

Politikailag a magyarságot az 1944 októberében megszűnt MADOSZ helyett az Országos Demokrata Arcvonalba tartozó Magyar Népi Szövetség képviselte.

A magyarbarát Groza-kormány fellépésével határozott javulás állt be a romániai magyarság helyzetében, bár a nacionalista megmozdulások ekkor még sűrűn váltogatták egymást.

A börtönök és haláltáborok kapui még nyitva álltak, a baloldal régi embereit sem kímélték. Alig volt a romániai magyarságnak olyan jelentős szellemi vezetője – beleértve az egyháziakat is –, aki ne ült volna börtönben. A tudomány olyan embereit sújtották évtizedes börtönbüntetéssel vagy kényszermunkával, akiknek félbeszakadt munkásságuk áthidalhatatlan szakadékot hagyott az erdélyi magyar tudományos életben. Sorolhatnám vég nélkül az eseményeket, amelyeket ma már sem meg nem történtté, sem jóvátenni nem lehet. Nehéz elhallgatni például a magyar középiskolások szövetségének az esetét, akik 1948-ban Bukarestbe érkeztek országos baráti találkozóra, s akikre román iskolatársaik rágyújtották a Mihai Viteazul Líceum internátusát, ahol elszállásolva voltak. Ugyanennek a faji gyűlöletnek a lángja égette el a könyveket, levéltárakat, soha nem pótolható dokumentumait az európai kultúrának. A jogfosztottság, a kiszolgáltatottság a negyvenes évek végén még mindig tartott. Közben, 1947-ben, román kormányküldöttség érkezett Budapestre Petru Groza vezetésével a magyar–román barátság megünneplésére.

Ma már nincs értelme arról írni, hogy ki milyen ürügy alatt és ki által került börtönbe vagy munkatáborba. A túlbuzgó szándék volt-e, mely túllépte az értelem határait? Nehéz utólag ítélkezésekbe bocsátkozni olyan időkről, amikor az erőszak és nem a jog vagy a józan ész mérlegelt.

Akadtak ugyan bátor emberei a cserbenhagyott szellemnek, a romániai magyarság őszinte barátai, román írók, Emil Isac, Titus Popovici, Eugen Jebeleanu vagy a tudós Teofil Vescan és mások, akik kiálltak a magyarság érdekeiért, de több mint negyedszázad után is kísért a terhes múlt.

A fiatalság talán mentesebb a múlt terheitől, gondolom, ahogy az Egyetem utcából kitóduló diákokat nézem. Gondtalanul nevetgélnek, magyar és román csoportok külön, ők nem ismerik közvetlen tapasztalatból az előző kor botlásait, esetleg olvasmányokból vagy apáik elbeszéléseiből. De vajon hogyan ítélkeznek ma a dolgok felett?

Közben delet harangoznak a Szent Mihály-templomban. Feloldódnak az emlékek és újból összemosódnak. A Fő térnek ezt a sajátos patináját eddig sehol sem találtam. Nem messze innen fogadott először otthonába a szellem őrzője, amikor a lélek még oly rendkívül fogékony volt. Bátortalan léptekkel indulok a Báthory–Apor-szeminárium, a mi régi Szent Jóskánk felé. Elillant a negyven év, mióta utoljára kiléptem a kapuján. Akkori lakóinak egy része a Há­zsongárd vagy a háború temetőiben pihen. Az épület átvészelte a századokat, túlélte Rákóczi ostromát és a tizennyolcadik század végi nagy tűzvészt, amely a város nagy részét elpusztította. Kétszázötven éve, hogy először megnyílt a kapuja, de Báthory István már 1581-ben jezsuita akadémiát létesített, ahol latin nyelven folyt az oktatás egészen az 1848-as forradalomig. Ebből alakult azután a mai egyetem. Kolozsvárnak a XVII. század elején már három főiskolája, illetve főiskolai tagozata volt.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz az elnökválasztás első fordulójában?











eredmények
szavazatok száma 133
szavazógép
2018-05-19: História - :

Megalakult az Erdélyi Magyar Hírügynökség (1983. május 20. )

1983. május 20-án létrejött Erdélyben az erdélyi magyarság nemhivatalos hírirodája, az Erdélyi Magyar Hírügynökség (Hungarian Press of Transylvania – HPT). A román hatóságok közismerten brutális módszerei arra késztetik a híriroda munkatársait, hogy névtelenül és hírforrásaikat tekintve a legnagyobb körültekintés felelősségével működjenek.
2018-05-19: Vélemény - :

S. Király Béla: Miért hiányzik a kereszténységre való utalás az EU alkotmányából? (Párizsi levelek)

Pünkösd eljövetelekor, amikor a Szent Lélek kiáradását és a liturgia szerinti keresztény egyház megalakulását (321), Krisztus hívőinek világgá népesedését ünnepeljük, a mi mai Európánkban már-már lángnyelvekre kaphatna a  fenti kérdés.