Amikor még a futballválogatottat is a III/III. állította összeTakács Tibor: Operatív magyar foci, ´69

2008. július 24., csütörtök, Sport

Az aranycsapat — utódaikat is megfigyelték

A Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnökség 2. osztályának b alosztálya által a Magyar Labdarúgó Szövetség és a magyar labdarúgósport operatív helyzetéről készített, 1969. szeptember 24-én kelt — eredetileg természetesen, szigorúan titkos — jelentésének közreadását kezdhetném akár úgy is, hogy bezzeg akkor még volt magyar foci (most meg csak magyarfoci van), akkor még tele voltak a lelátók, és nemzetközi szinten is jegyezték csapatainkat. Hogy mégsem így kezdem, annak legalább két oka van. Egyrészt — az Aranycsapat időszakát leszámítva, bár ki tudja? — a magyar foci mindig volt. Másrészt — és ez sokkal lényegesebb — egy ilyen kezdéssel hamis kontextusba kerülne a közölni kívánt dokumentum, azt a látszatot keltve, hogy a szövegközlés a magyar labdarúgásról szól. Maga a jelentés szövege persze — a jelentésíró szándékai szerint — igen, bár maga a játék egyáltalán nem jelenik meg benne, a játékosok is jobbára a pályákon kívül.

Mindenesetre, amikor a kutató kiemeli ezt az eredeti összefüggéseiből (konkrétan 11-OD-3521. számú objektum-, illetőleg az irattárba kerülése után O-19460. számot kapott operatív dossziéból), akkor a szöveget létrehozó eredeti célok és törekvések már mit sem számítanak. A közlő szándékai szerint ez a dokumentum elsődlegesen nem a magyar labdarúgásról, hanem az állambiztonsági szolgálatok működéséről szól. A felütés tehát sokkal inkább az lehetne, hogy — hangsúlyozottan bezzeg nélkül — akkor még (már) volt magyar állambiztonság, tele voltak az akták megfigyeltekkel és megfigyelőkkel.

Tény: a 60-as, 70-es évek fordulója ez, a magyar futball lefelé csúszásának kezdete. A BM III/III-2/b alosztály feladata volt ebben az időben a magyar sport, és különösen a kiemelt sportágak állambiztonsági ellenőrzése, a sport területén megnyilvánuló, rendszerellenesnek tekintett tevékenység felszámolása. A futball problémái a világ vagy legalábbis a rendszer problémái: a labdarúgás, természetesen, állambiztonsági szempontból is kiemeltnek számított, hiszen a foci a legnépszerűbb, a legtöbb embert vonzó és érdeklő sportág volt, egy-egy válogatott- vagy klubmérkőzés pedig gyakorlatilag a legnagyobb, nem állami szervezésű tömegmegmozdulásnak számított akkoriban. Így a politikai rendőrségnek sem volt mindegy, hogy milyen kijelentések, rigmusok hangzanak el az akkor még tömött lelátókon, milyen a nézőterek (a nép!) hangulata. Talán ennél is nagyobb kihívást jelentett az állambiztonság számára a sportág széles körű és a hatvanas években egyre bővülő nemzetközi — illetve ami a politikai rendőrséget nyugtalanította, a nyugati — kapcsolatrendszere.

Az MLSZ munkáját — a többi szakszövetséghez hasonlóan — a Magyar Testnevelési és Sporthivatal (MTS) irányította, a szakemberek és az adminisztratív munkatársak nem a szövetség, hanem az MTS állományába tartoztak, s még az MLSZ elnökségét is az MTS választotta meg. Ezt a nyílt felügyeletet egészítette ki az állambiztonság elvileg titkos kontrollja: illetékes szervei a szövetség valamennyi munkatársát és a legtöbb válogatott játékost ellenőrizték, hogy szerepelnek-e a különböző — operatív, hálózati, bűnügyi — nyilvántartásokban. Mindezek részletes eredményét, személyekre lebontva, a jelentés egyik melléklete tartalmazza. Eszerint a 141 ellenőrzött vezető, játékos, edző, bíró (bocsánat, játékvezető) között 48 fő szerepelt valamilyen nyilvántartásban, többségükről valamilyen terhelő, ellenséges tevékenységet, kijelentést, illetve valamilyen köztörvényes bűncselekményt bizonyító anyag állt rendelkezésre. Nem kell persze feltétlenül súlyos dolgokra gondolni: Börzsei János főtitkárról például nyilvántartották, hogy 1960-ban bent járt az olasz követségen — miután ebben az évben rendezték a római olimpiát, el sem tudjuk képzelni, mit kereshetett ott... A 141 személy között 11 egykori vagy még aktív besúgót is regisztráltak. (Az már egy későbbi korról árul el valamit, hogy — még a dossziénak a Történeti Hivatalba kerülése előtt — ennek a 11 személynek a nevét tintával majdnem olvashatatlanná tették.)

A jelentés vonatkozó szövegrészéből az is kitűnik (és ez talán lényegesebb annál, hogy személy szerint ki milyen nyilvántartásban szerepelt), hogy az állambiztonság az általa felügyelt területet, itt és most a magyar labdarúgást, élő organizmusként fogta fel, saját szerepét és feladatát pedig abban látta, hogy ennek az élő szervezetnek az egészségét megőrizze. A ,,szakszövetség apparátusának fertőzöttségéről" szóló megjegyzés ugyanis az apparátust egyértelműen testként, vagy, ha egészen pontosak akarunk lenni, testrészként, az egész ún. szocialista rendszer részeként definiálja. (Ezek szerint nemcsak a ,,szerv" volt szerv, hanem az MLSZ is: az MLSZ mint hasnyálmirigy vagy mellékvese.) A fenti definíció azt is sugallja, hogy ennek az organizmusnak az egészséges állapota az a valami, amit szocializmusnak neveztek. Ebben az értelmezési keretben a rendszerrel szemben állónak tekintett személyek jelenléte nem is lehetett más, mint valami, ami nem ,,normális", valami gyógyítani vagy még inkább elpusztítani kívánt betegség, fekély. (...)

A politikai rendőrség jelenléte, persze, mindig is sejthető volt a magyar sportban. Azt azonban valószínűleg senki sem gondolhatta, hogy a titkosrendőrség még a hatvanas években is olyan mértékben beavatkozhatott a foci belső ügyeibe, hogy például a politikai érdekekre hivatkozva közvetlenül befolyásolta a válogatott keret összeállítását. Az itt közölt összefoglaló is említ néhány esetet. Nem engedték ki a mexikói olimpiára Szucsányi Andrást: erre még lehet azt mondani, hogy akkoriban a külföldre utazás nem volt állampolgári jog, nem volt meglepő tehát, ha valakitől megtagadták az útlevelet. Az viszont még a sokat (úgy értem, sok államvédelmi és állambiztonsági iratot) tapasztalt kutatót is mélyen megdöbbenti, amikor olyanokat olvas, hogy állambiztonsági tisztek az 1969. május 25-i Magyarország—Csehszlovákia vb-selejtező mérkőzés előtt elbeszélgettek Sós Károly szövetségi kapitánnyal, hogy segítsenek neki válogatási gondjait megoldani! A kapitány — láss csodát — ,,nagy megelégedéssel" fogadta a segítséget, és kijelentette, hogy arra a jövőben is igényt tart. (Az már más kérdés, hogy ez a jövő — legalábbis szövetségi kapitányként — már csak néhány hónapig tartott.) A szurkolók valószínűleg álmukban sem gondolták, hogy a magyar válogatott eredményeiért nem kizárólag a szövetségi kapitányt, esetleg a sportági vezetést hibáztathatják, hanem a BM III/III-2/b alosztály munkatársait is. A kérdés csak az, hogy vajon ilyen szakmai háttérrel hogyan kaphattunk ki oly csúfosan Marseille-ben? (Élc.)

A jelentésíró hosszasan foglalkozik a bundázásokkal, a külföldi utak során elkövetett lopásokkal, vám- és deviza-visszaélésekkel, több játékost és vezetőt konkrétan is megemlítve. Ezeket kihagytam a szövegből, mindenekelőtt azért, mert a dokumentum közlésével — mint azt már jeleztem — nem a magyar labdarúgás, hanem az állambiztonsági munka bemutatása az elsődleges célom, vagyis az, hogy a politikai rendőrség milyen tevékenységet fejtett ki a magyar foci területén, illetve milyen képet konstruált a sportágról. Különö­sen a nevek sorolása ettől a céltól teljesen elterelné a figyelmet. A kihagyásokat, természetesen, mindenhol jeleztem. (Egyetlen esetet azért megemlítek, név nélkül természetesen: egy focista Ausztriában egy tábla csokoládét lopott el, melynek értéke húsz schilling volt. Ezt a jelentés készítője ,,különösen" felháborítónak tartotta, feltehetően — mert a szövegből nem derül ki egyértelműen — az eltulajdonított áru csekély értéke miatt. Ez a felháborodásának olyan színezetet adott, mintha azt sugallná: ha már lop, legalább lopjon nagyobb tételben.)

A fentiekből a jelentés szerzője azt a következtetést vonta le, hogy úgy tűnik, ,,az élvonalbeli labdarúgók többségénél első helyen az anyagi érdekek megvalósítása áll. Minden tevékenységük, amit a sport terén kifejtenek, azt célozza, erre irányul." A labdarúgók ,,anyagiasságának" ostorozása, persze, csak akkor tűnne elképesztőnek, ha nem tudnánk: a szocializmusban hivatalosan nem létezhetett professzionális labdarúgás, Puskás, Kocsis, Albert, Bene és társaik elvileg ,,amatőrök" voltak. Az igazsággal, természetesen, mindenki tisztában volt, úgy látszik, egyedül az állambiztonság vette komolyan az ál(ságos) amatörizmust, és tartotta elítélendőnek, hogy a focisták meg akarnak élni abból, amit csinálnak, sőt, lehetőségeik szerint minél többet kívánnak keresni. Amatőrként nem kereshettek olyan jól, mint nyugati társaik (ezt, mondjuk, sok szakma képviselőjéről el lehetett volna mondani: álamatőr ország), ezért illegális vagy fél legális módszerekkel egészítették ki keresetüket, aminek a jogosságát a sportvezetők is elismerték, elnézték, és ha már kirobbantak egyes ügyek, igyekeztek azokat elkenni — mint azt az itt közölt jelentés is sajnálkozóan megállapítja. Úgy tűnik, hogy az uralkodó sztálinista ideológia ellenére a labdarúgás a focisták számára már a hatvanas években is üzlet volt elsősorban, és csak másodsorban sport. (Persze, az állambiztonság sem a sportág tisztaságáért aggódott, számára a labdarúgás elsősorban politikai kérdés volt, és csak másodsorban sport.)

A szöveget olvasva feltűnhet, hogy a politikai rendőrség szinte kizárólag olyan ügyeket tudott ,,felderíteni", amelyek sokkal inkább köztörvényes cselekedeteknek számítottak, semmint politikainak. A jelentés hosszasan sorolja a különböző devizaügyeket, csempészéseket, bundázásokat (ezek java részét nem közlöm), míg konkrét állambiztonsági ügyről — egy-két disszidálástól eltekintve — nem értesülünk. A jelentés egy helyen meg is állapítja, hogy az ellenőrzés alá vont személyek semmilyen ellenséges tevékenységet nem fejtettek ki, állambiztonsági szempontból semmiféle bűncselekményt nem követtek el. De mire való akkor ez az egész? Egy kicsit (na jó, nem is kicsit) olyan színezete van a dolognak, hogy a jelentés csak azért sorolta hosszasan ezeket az eseteket, hogy saját tevékenységét eredményesebbnek mutassa, sőt, munkájának az értelmét is igazolja.

Az állambiztonság munkájának hatékonyságáról egyébként is sokat elárul, hogy, noha állandó megfigyelés alatt tartották a válogatott játékosokat (sőt, feleségeiket is), és a kiutazó csapatokat, tíz játékosnak és egy edzőnek mégis sikerült disszidálnia. Szucsányi Andrást nem engedték kiutazni Mexikóba, ám Varga Zoltánnak az orruk előtt sikerült lelépnie. A disszidálások körülményeiről a politikai rendőrség emberei még utólag sem tudtak meg sokat, csak következtettek arra, hogy nyugati menedzserek keze lehetett a dologban, ők vitték rossz útra a játékosokat. (...)

A történetírásnak van egy nagy előnye a szépirodalommal szemben. Egy regényhős (Effi Briest, például) csak az író által leírt mondatokban, e mondatok által létezik. Ezzel szemben a történetíró azzal a feltételezéssel él, hogy forrásainak szövege egy múltbeli valóságra referál, s mint ilyen, természetszerűleg nem referálhat annak egészére. Azaz a történésznek feltételeznie kell, hogy van (volt) a forrásszövegeken, és következésképpen, a történetírói szövegeken kívüli valóság is. Itt és most ez azt jelenti, hogy a hatvanas évek végének magyar labdarúgását — és az állambiztonságát is, természetesen — nem kizárólag a jelentés szövege teremti meg, a fociról más szövegek, jegyzőkönyvek, tudósítások, emlékek is születtek. A többség számára a régi idők focijáról továbbra sem Farkas József hadnagy tevékenysége jut eszébe, hanem sokkal inkább Albert zsenialitása, Varga Zoli cselei, a tömött lelátók, az ordenáré bekiabálások, a szellemes és kevésbé szellemes megjegyzések, a virsli íze, a rossz, de mégis jó mustáré, a sör keserű büdöse, esetleg az a félelmes kultikus cicoma, a korrupció, a bűntettbe forduló szociális kompenzálások, mindaz, ami körülveszi a futballt. És ez, talán, így is van rendjén. (...)

Hozzászólások
Szavazás
Ön beoltatta-e magát koronavírus ellen?








eredmények
szavazatok száma 1785
szavazógép
2008-07-24: Sport - Bogdán László:

A foci és az állam biztonsága

Hogy a magyar belügyi szervek, különösen a hírhedett három per hármas ügyosztály, még a hatvanas évek végén is olyan hevesen, mindet lebíró érdeklődéssel fordult a magyar foci felé, nem is sejtettük. Azt addig is tudtuk, bizonyos focistákat sikerült beszervezni, a nagy hírű Novák Dezső esete is elszomorított, sejtettük azért, hogy figyelték a focistákat, különösen amikor egy híres válogatott csatárt elkaptak Bécsben, egy üzletben lopott csokival, de azt, hogy még akkoriban is beleszóltak a válogatott összeállításába, legrosszabb álmainkban sem sejtettük. De hiszen próbálkozott ezzel Farkas Mihály is a Rákosi-féle vezetésből, ő, a hadügyér felelt a fociért, sokszor próbált ,,hatni" Sebes Gusztávra. De hát akkor három csapatra való játékos volt…
2008-07-24: Faluvilág - Kisgyörgy Zoltán:

Ragadós lesz-e a székelypetőfalvi példa? (Borvizes körjárat Kovászna megyében)

A felújított székelypetőfalvi Fortyogó medencéje
Lapunk beszámolt arról, hogy a Szülőföld Alapból megújították a székelypetőfalvi Fortyogó-fürdőt, mely a múlt század első felében — akárcsak sok más háromszéki és erdővidéki ásványvizes medence és kádfürdő — már működött. A szabadtéri hideg ásványvizes medencék mellett tájba illő faházban szauna, mintegy jelezve, hogy ezeket a hideg, olykor nagyon hideg szénsavas vizű lábáztatókat egy kis ráfigyeléssel, a helyi önkormányzatok és a lakosság anyagi ráfordításával igen hatásos vidéki gyógyhelyekké lehet alakítani, ahol szinte ingyenesen részesülhet az érdeklődő a táj természetes gyógytényezőinek áldásaiban. Rövidre szabott megyei körutunkon azt vettük számba, hol léteznek még hasonló, felújításra kínálkozó lehetőségek, hogy lenne ragadós a petőfalvi, a zsomborpataki, a dálnoki, a Csiszár- és bálványosfürdői példa.