Czegő Zoli, nekem az vagy a három közül
ki lehajoltál hozzám
mikor még majdnem egyformára nőttünk
ha te nem lettél volna magasabb már akkor
egy asztalnál ketten írtunk meg egy verset
te is köszöntötted házasságunkat kedvesemmel
egyszercsak bependerültél szó szerint a házba
s ott szónokoltál költői lelkű társra találva
addig ismeretlen férfirokonunkban
nem felejtem azt a köszöntőt soha
aztán eltűntél, vagy én bújtam más redőbe
mire újra láttalak
verseidet már regényekbe szőtted
olyant, amilyent te írtál a szerelemről
nem írt senki Két tenyérben
a Néma lovak hozták s ajánlották, igen,
azt is gondoltam, ilyet le sem szabadna írni
hiszen ki élheti, ki bírna ilyen tisztának lenni-maradni?
Hát áldjon meg az Isten, kedves Czegő Zoltán,
születésnapodon kívül is, de ma igazán-igazán!
ne némuljon el soha az a Szószék a Hargitán –

*

Czegő Zoltánról nemrég írtam egy nagyon rövidet az Art’húr GONDOLA rovatában, bemutatva a magyarországi olvasók eme szűk rétegének, de iránta érzett tiszteletemet saját művei szerezték neki. Fenti versemben is említem, elérhető, megszólítható költő volt, akinek nem esett volna le a karikagyűrű az ujjáról, ha nőnek születik, mert szóba állt a még csak költőnek csimpaszkodó emberrel. Versei akkor még nem fogtak meg, ezért is volt merszem játékból társkölteni vele, de az idegenbeszakadtság szülte regényei annál inkább. Olvasom a Medrében él című nagyregényét, miután a Katonabogarával, a Néma lovaival, a Két tenyérben ölelésével már elragadtatott, és felfedezem, hogy buzog, ömlik, árad belőle a sok visszafojtott visszhangtalanság miatt gát mögé rekedt vágy, szeretet, tisztaság, öröm, életigenlés, ami stílusában túlburjánzóvá is teszi ezt az első regényét. Az ember csak belemerül, és alig tudja fenntartani fejét az áradatban, de érzi, hogy a legtisztább, legbiztonságosabb folyóban úszik. És a költő átmegy regényíróba. És a költészet elfoglalja a prózát. És a szerelem átüt és áthat mindenen. És megteremti azt a világot, amiben, ahogyan élni lenne érdemes.

NÁSZTA KATALIN