Zelk Zoltán: Kincses Jankó

2018. június 30., szombat, Kiscimbora
Kincses Jankó a hegyek közt élt, csak ritkán ment le a faluba az emberek közé. Ilyenkor összevásárolt egy kosárnyi ennivalót, abból aztán hónapokig éldegélt. Mert Kincses Jankó nemcsak a garast verte a fogához, hanem az ennivalót is. Pedig keresett elég pénzt, mert éjjel-nappal dolgozott, mégsem lakott rendes lakásban, s evésre is csak annyit költött, hogy éhen ne haljon.
  • Fodor Hanna, Sepsiszentgyörgy
    Fodor Hanna, Sepsiszentgyörgy
– Más ember ennyi pénzből úgy élne, mint egy kiskirály – mondogatták a faluban az emberek. – Biztosan halomba rakja a pénzét, s éjszakánként abban gyönyörködik.
Ezért is nevezték el Kincses Jankónak.
De ő nem sokat törődött azzal, amit az emberek beszéltek róla. Egy vágya volt csak, hogy minél több pénze legyen. S egy gondja volt csak: el ne lopják a drága pénzt, amit legjobban szeretett a világon. Nemcsak az emberektől, de még az állatoktól is féltette.
– Ki tudja, az oktalan medvéje nem cipeli-e el, mert valami jó falatot sejt a pénzes zsákban; vagy a szarkának nem tetszik-e meg a csillogó drágaság – gondolta.
Ezért elásta pénzét a kunyhójában, s föléje állította egyetlen girbe-görbe lábú székét, s éjjel-nappal azon ülve fonta a kosarakat. De még így sem volt nyugodt. Mert ha vásárra kellett mennie, hogy a kosarakat eladja, ilyenkor a kincs őrizet nélkül maradt, s az első rabló megtalálhatta. Hiszen azok minden hájjal megkent gonosz emberek, s fenekestül fölforgatják a házat, ha csak betehetik a lábukat.
Nem is aludt aznap éjjel, folyton azon törte a fejét, hová rejthetné a pénzét, hogy biztos helyen legyen.
Végül is azt határozta, hogy a legmagasabb fa legmagasabb ága tövébe rejti, ott nem találhatja meg senki sem.
Egész napja azzal telt el, hogy akkora létrát csinált, amiről kényelmesen elérhette a magas fa tetejét. Mert a fára mászáshoz bizony nem nagyon értett, s az első ilyen próbálkozásnak csak a nadrágja vallotta kárát.
– No, innen aztán senki se viheti el! – nyugtatta meg magát, mikor a nagy munkával elkészült.
De mégis nyugtalanul aludt éjszaka.
Azt álmodta, hogy a falubéli templomtorony odasétált a fa alá, s a toronyból egy kis emberke ugrott ki, s leszakasztotta a fa tetejéről a kincses zacskót.
Nosza kiugrott az ágyból, a hajnalt is alig várta meg. Szaladt a nagy fához, fölmászott a létrán, s szívszorongva nézett a legmagasabb ág tövére.
Lélegzett is akkorát, amikor szívéhez szoríthatta újból a drága kincset, hogy majd lefújta a fákról a leveleket.
– Hova tegyelek, hogy el ne veszítselek – babusgatta a pénzes zacskót.
Nem sokáig töprengett. Elindult az erdőbe; majd csak akad valami jó rejtekhely, gondolta. Talált is egy nagy barlangot. De még ez se volt elég jó ahhoz, hogy rábízza egyetlen kincsét. Hozott egy nagy csákányt, s nekilátott a sziklafalnak, hogy üreget vájjon beléje.
Hej, nem telt idő már a kosárfonásra, éjjel-nappal a sziklát csákányozta. Se nem ivott, se nem evett, s a nehéz munkában úgy lerongyolódott, hogy emberek közé se mehetett. Mikor aztán elég mély üreget vájt a sziklába, odatette kincsét, s így búcsúzott tőle:
– Nem lát többé se ég, se föld! – ezzel rágörgette a sziklákat, de mire az utolsó szikladarabot dobta föléje, majd összeesett az éhségtől. Olyan fáradt volt, hogy meg se tudott mozdulni. Éhségtől és fáradtságtól elgyötörve feküdt a barlang előtt, mikor egy szarka röppent eléje, s csőrében jókora kenyeret tartott.
– Add nekem azt a kenyeret – szólott Kincses Jankó a szarkához –, mert éhen veszek!
– Két ezüst annak az ára, hogy megehesd vacsorára – csörögte a szarka, s megforgatta csőrében a kenyeret.
Jankó csak nézte, nézte a finom kenyeret, majd kiesett a szeme az éhségtől.
– Add nekem – könyörgött újból.
De a szarka egyre csak azt csörögte:
– Két ezüst az ára, két ezüst az ára!
Mit volt mit tenni Jankónak, nekiesett a sziklának, akármilyen fáradt volt is, hogy kibontsa a kincset, s megvegye a szarkától a kenyeret. De biz’ az úgy be volt falazva, hogy éjfélre még a negyedrészét se tudta kibontani. El is unta a szarka a várakozást, s megkérdezte:
– Mit gondolsz, meddig ácsorgok itt?
– Ó, maradj még – kérlelte Kincses Jankó –, mindjárt elérem az üreg mélyét, s adom a két ezüstöt.
Dobálta Jankó, egyre dobálta a sziklákat, de bizony a kincstől jó messze volt még.
Nem is szólt most már egy szót se a szarka, hanem csak fölröppent a levegőbe kenyerestül. Hiába kiáltozott utána Kincses Jankó, hátra se nézett többé.
Ettől kezdve nem látták soha Kincses Jankót, se a városban, se a faluban. Azt beszélik: még ma is ott hányja a sziklákat a barlang előtt.
Cikk megjelenési időpontja: 2018-06-30 08:00
Hozzászólások
Szavazás
Részt vesz-e a kormány által kezdeményezett népszavazáson a család meghatározásáról?









eredmények
szavazatok száma 40
szavazógép
2018-06-30: Kiscimbora - :

Zelk Zoltán: Három kérdés

Négy barátról szól ez a mese, s akár hiszitek, akár nem, ez a négy barát egy fekete pulikutya, egy fehér kecskegida, egy tarka cica és egy rózsaszínű kismalac volt. Ugyanabban az udvarban éltek mind a négyen, a gazdájuk kosztján. Annyira szerették egymást, hogy a legszívesebben közös tányérból ettek volna. Még azon is búsultak, hogy külön-külön kellett lakniuk, hogy a malac nem mehetett be a kutyaházba, a kutya nem mehetett be a disznóólba, s hogy a kecske nem aludhatott a cica mellett a kemencén.
2018-06-30: Kiscimbora - :

Buda Ferenc: Esőt ígér