Hétköznap délután az országúton. Tűző napsütés, mindenki száguld, mindenki ideges, lámpázik, ha elébe vágnak, ha valamiért nem tud haladni, előzni, amikor már rég ott kellene lennie, ahová elindult, ahol fontos dolga van... Én is nyomom a gázt, amennyire csak tudom, mégis elhagynak többen is, aztán beérem őket, és haladunk egymás után libasorban, pedig nem vagyunk helységben, és nyílegyenes az út. Mi a franc van, miért nem előznek, nem hiszem el, hogy ennyire lassú elöl az a kamion, pedig nem is hegyre megyünk… A hátam mögött is egyre hosszabb a sor, a fenébe, soha nem fogok odaérni...
És akkor elöl a kamion erősen kihúz balra, mintha szekeret előzne… Vagy mégsem? Mi történik? Talán egy munkagép tért ki váratlanul a főútra? Még mielőtt kiderülne számomra, hogy miért volt szükség erre a manőverre, feltűnik velünk szemben egy kombi Dacia, amely éppen csak hogy megúszta a kamionnal való frontális ütközést, de valószínűleg a hirtelen fékezés miatt ide-oda rángatózik az úton, pillanatok kérdése, hogy mikor csattan neki valamelyik autónak vagy fának a másik oldalon… Reflexből fékezek, és lehúzok az út szélére, minél jobban „bebújva” az előttem haladó autó mögé. És akkor... Bumm!
Nem az előttem lévő Opel, hanem az azelőtti Volkswagen az áldozat. Lerepül az útszéli búzatáblába, a bal oldala összetörve elöl-hátul, a sofőr csak a másik oldalon tud kiszállni. Szerencsére ki tud szállni... Hosszú ideig csak fogja a fejét és nézi az autót. Mintha hallanám a gondolatait: „Ó, Istenem, miért épp most, miért épp velem történik ez?” Keresi a telefonját, aztán valószínűleg a rendőrséget hívja. Közben egészen leáll a forgalom, a Dacia keresztben az út közepén, mindenki kiszáll és bámészkodik… Pár pillanat múlva annyian veszik körbe a baleset helyszínét, hogy nem is látom, kik szállnak ki a Daciából…
Mennem kell, késésben vagyok. Éppen csak hogy elférek az autóroncs előtt, az üvegcserepek és az út közepére kifolyt hűtőfolyadék mellett… Közben megállapítom magamban: kb. tíz méteren múlott, hogy nem az én autóm van a búzatáblában…
Egyértelmű, hogy ki kit ütött el, de vajon ki az igazi bűnös? Miért ment át a kamion a másik sávra? Lehet, hogy kihúzott elébe valaki? Lehet, hogy csak véletlenül, mert a sofőr a telefonját nyomkodta? Vagy kátyút került ki? Lehet, hogy csak a daciás a hibás, mert túl gyorsan hajtott? De hát nyílegyenes az út, semmi korlátozás, és senki nem volt előtte…
Milyen érzés lehet, amikor 100-zal száguld valaki az országúton, és hirtelen kihúz elébe egy kamion? Milyen érzés lehet, hogy rendesen közlekedsz, és hirtelen beléd csapódik egy autó a szemközti oldalról olyan erővel, hogy lerepülsz az útról? És aztán ott állni tanácstalanul az autóroncs mellett, és arra gondolni, hogy a következő napokban semmi sem úgy lesz, ahogy elterveztük, miközben mindenki bámul és hülyeségeket kérdez... És a hercehurca a rendőrséggel, szervizzel, biztosítóval, miközben tudjuk, hogy már sosem lesz olyan autónk, mint azelőtt… Hála Istennek, senki nem halt meg, senki nem sérült meg nagyon, belegondolni is rossz, hogy mi történt volna, ha frontálisan ütköznek…
Vajon miért volt annyira döbbenetes számomra ez a történet, hogy napok óta nem tudok napirendre térni fölötte? Vajon miért vagyunk türelmetlenek, ingerültek a forgalomban, miért nyomjuk be néha jobban a gázpedált, mint amennyire biztonságos körülmények között benyomható? Miért vezetünk úgy, mintha tökéletes biztonságban lennénk az országúton, miközben tudjuk, hogy bármelyik pillanatban... Igen, bármelyik pillanatban megtörténhet...