Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

1968–1972Illyés Elemér: Erdély változása 10. Utazás kitérőkkel

2018. július 14., szombat, Emlékezet

Csíkszeredai barátom kísért el a gyimesi útra, ahol utoljára diákkoromban jártam mint néprajzgyűjtő. Indulás előtt nem sok jóval biztatott az utakat illetően. Inkább gyalogoltunk, mint autóztunk. Nehezek, kemények az élet feltételei ezen a tájon. A bizonytalanság és a gond leereszkedett a havasokból és elsodorta a hamis mítoszokat.

  • Gyimesfelsőlok
    Gyimesfelsőlok

Nyomasztóan ül a tájon a többszázados erőszak, mintha nem akarna elmenni innen. Van olyan falu, amelyet már a két világháború között elszakítottak Csíktól és a moldvai Neamț megyéhez csatoltak. Azóta, a megyésítés alkalmával, az új megyehatár még inkább szétdarabolta a falvak életgyökereit. Aki hivatalos ügyeit akarja intézni, vagy iskolaköteles gyerekei vannak, ha faluja történetesen Neamț megyéhez tartozik, fél napot is elgyalogolhat dolgai rendezésére. Kétnemzetiségű helyeken, mint például Gyimesbükkön, az anyanyelvet kiűzték az iskolából. Ilyen helyen csak „fakultatív” tanítják a magyar nyelvet és irodalmat, ennek megfelelő szinten. A körzeti igazgató rendszerint román – rendeletek és törvények egy szempontú alkalmazója. Az iskolai felszerelés korszerűtlen, a termek fűtetlenek, a fizetés alacsony. Vajon ki vállalkozik nemzetmentésre ezen a tájon? Az egyik falu magyar tanítónőjének például a háromszéki Kovásznán él a vőlegénye, néhány órányi vonat- vagy autótávolságra, de hónapok telnek el, mire levele ideérkezik. Orvos és szülésznő húsz kilométerről jár ide gyalog – ami oda-vissza negyven kilométer –, mert csak ösvények vezetnek a faluba. A külvilág felé csupán az autóbusz közvetít, de csak egyszer van járat naponta a negyven kilométerre fekvő Csíkszeredába.
Ahol nincs ipar és nincs magyar nyelvű szaklíceum, onnan elvándorol a fiatalság nagy része. Gyimes fiatal munkaerőit az óromániai ipari központok olvasztják magukba.
A havas, az erdőrengeteg benne él a gyimesiek ösztönvilágában, meghatározza a lét formáit. Archaisztikus dalkultúrájuk, balladáik csak ezen a tájon, az itt élő emberek élményvilágából fakadhattak. Kallós Zoltán, a Balladák könyve szerzője sokáig élt a gyimesi és moldvai csángók között. Gyimesen egy fakitermelő vállalatnál dolgozott, Lészpeden tanítóskodott. Önfeláldozó szorgalommal, nagy hozzáértéssel gyűjtötte a gyimesi és moldvai csángók dalait fonókban hosszú téli estéken. Minden csángó magyar faluban ismerik a nevét. Talán már világszerte is, ahol folklórral foglalkozó emberek élnek. A román rendőrség letartóztatta, perbe fogta és elítélték; egy év után amnesztiát kapott.

Kallós Zoltán

Fáradt, beteges ember Kallós Zoltán. Egyetemi tanulmányait abba kellett hagynia, mert nem kapott ösztöndíjat. Megdöbbentő, hogy sok veszendőbe menő dallamot azért nem tud megörökíteni, mert nem mindig lehet magnótekercshez jutni. A dallamokat pedig már csak az idősebbek őrzik. A székelyek és csángók folklórja olyan hagyományos szellemi javakkal rendelkezik, ami sehol máshol a magyar folklórban nincsen meg, és egész Európában legérintetlenebbül őrizte meg ősi jellegét.
De váratlan beavatkozás rombolja nemsokára szét a gyimesi táj érintetlen harmóniáját és változtatja meg etnikai összetételét: az állam cementgyárak felállítását tervezi itt, s ugyanakkor húszezer munkás betelepítését. Több mint egy éve, hogy „útjavítás” ürügyén elvágták a gyimesieket Csíktól; most már csak Moldva felé nyílnak utak.
Még élénken él bennünk a harmincas évek szorongása, amikor a moldvai csángók földjét járjuk. A falvakat akkor csendőrszurony zárta el a magyar látogató elől. Már nem volt idegen a sziget-sors a Kárpátokon kívül rekedt százezer magyar csángónak. Megszokták századokon át, amióta a történelem ide sodorta őket – talán már ezer esztendeje, amióta itt élnek a Szeret és Tatros folyó mentén és Bákó megye hegyvidéki falvaiban. Gondozásukkal csupán az egyház foglalkozott, s ez is csak egyéni kezdeményezésre történt, mint Czelder Márton esetében, aki már 1860-ban misszionárius munkát végzett a csángó falvakban. Tudományos ismertetések azonban már a múlt század elejéből vannak.

Elsőnek Döbrentei Gábor hívta fel az illetékesek figyelmét, azután Gegő Elek írt könyvet (Gegő Elek: A moldvai magyar telepekről, 1838). Később, a húszas évek végén és a harmincas években Domokos Pál Péter (A moldvai magyarság, 1934) és Mikecs László (Csángók, 1941) foglalkozott a csángókérdéssel. Domokos Pál Péter jegyezte fel elsőként a moldvai csángó magyar dallamot. Mai életükről, létkérdéseikről, kultúrájuk felderítéséről a folklórgyűjtők, kutatók munkái és igényes riportok adnak hírt (Beke György).

Csángók-életkép

Valamikor számottevő műveltséget hozott magával a Székelyföldről a moldvai magyarság. Soraikból került ki Petrás Ince János, az első népdalgyűjtő (1843). Moldva legjelentősebb városai – Jászvásár (Iași), Bákó (Bacău) – magyar eredetűek. A XVIII. század után azonban a kultúrhordozó réteg, a városi lakosság elrománosodott, vagy megállt szellemi fejlődésében, a vidéken élők pedig paraszti sorba süllyedtek. De éppen ez a réteg volt, amely több száz éves műveltségét szinte érintetlenül mentette át a századokon. Talán erről ad hírt a Radocsány (Rădășeni) községben talált rovásírás is. Így tudott megmaradni az ősi népviselet, az archaikus dalkultúra tisztasága, imáik, ómagyar Mária-siralom korabeli szövegeik, hiteles meséik és szokásaik. Valószínűtlennek tűnt, amikor perzsiai utamon, egy Kaszpi-tó melletti faluban felcsendült egy pásztorfurulyából ősi pentatonos dallamunk.
Alig jutottak el a szocializmus külső hullámgyűrűi a moldvai csángó falvakig. Még vannak helységek, ahova nem vezették be a kollektív mezőgazdaságot. Nagyjában azonban a csángó paraszttársadalom is a mai átalakulás jegyeit viseli: termelőszövetkezetek alakultak, ingázás kezdődött a városok ipara felé, s a falvakon a városiasodás első jelei mutatkoznak. Egyes falvakban már csak vasárnap és ünnepnapokon öltik magukra a régi népviseletet. Hiába van meg századokkal ezelőtt magukkal hozott hagyományos mezőgazdasági szaktudásuk, amely a gazdaságilag visszamaradt moldvaiakat abban az időben bámulatba ejtette, hiába van ma is Forrófalván Bákó megye legmintaszerűbb termelőszövetkezete, a műszaki fejlődés súlyos feladatok elé állítja a mezőgazdaság embereit. Nincsenek megfelelő iskolák, hiányzik a kellő szakoktatás, s így aligha tudnak lépést tartani a modern fejlődés követelményeivel. „Az állami gazdaságban dolgozók napi 30 lejt kapnak (körülbelül 2 USD), és egy barna kenyeret. 1970-ben például termésben kaptak napi 2 kiló búzát, 3 kiló kukoricát és pénzben 7 lejt (0,50 USD).” (Beke György: Magunk keresése)
A XIX. század második felétől a Szent László Társulat gondozta a moldvai csángókat. 1948-ban a moldvai csángó iskolák több mint száz magyar tanítót kaptak, s a gyimesi és moldvai csángó vidéken 1958-ig 72 magyar nyelvű általános iskola működött. Lészpeden még 1960-ban is volt egy magyar nyelvű állami iskola. Azóta megszüntették az összes magyar iskolát. Amikor pedig pápai rendeletre bevezették az anyanyelven tartandó misét, a csángó templomokban azóta román nyelven folyik az istentisztelet, annak ellenére, hogy a templomba járók magyarok. A magyar papnövendékek már gyermekkorukban a iași-i katolikus teológiára kerülnek, ahol kizárólag román szellemben nevelkednek; mire népnevelőként visszakerülnek a faluba, elfelejtik az anyanyelvet. Az elrománosítást tehát a magyar falvak lakosságából kikerült papok végzik, ők kérték a hatvanas évek elején a magyar tanítóknak román tanítókkal való kicserélését.
A keserű történelmi tapasztalatok és maga az a tény, hogy évszázadok óta nyelvüktől és etnikumuktól idegen közegben élnek, alapérzésüket bizonytalanná, óvatossá, szinte félénkké tette. Elvesztették önbizalmukat, szerényekké, szinte tehetetlenekké váltak az idők folyamán. Közismert, ha megkérdeznek egy csángót, hogy milyen nemzetiségű, azt válaszolja: „katolikus”; ha azt kérdezik, milyen nyelven beszél: „csángóul” – hangzik a válasz. De zárt világuk mentette meg, hogy ebben a sziget-létben maradhattak meg.
A külvilág egy idő óta érdeklődésük központjába került. Elsősorban is az foglalkoztatja őket, ami Erdélyben történik, bár a magyar irodalomtól és tudománytól csaknem teljesen elszigetelve élnek. Van, aki megtakarított pénzén erdélyi magyar újságot vagy folyóiratot járat magának és magyar könyveket küldet.
Vajon mi játszódik le lelkükben, akiknél a nemzeti-anyanyelvi összetartozás tudata egyszerre felébredt, de akik részben már anyanyelvüket is elvesztették? Akik népi, paraszti szinten még megmaradtak magyarnak, de értelmiségük már elrománosodott, s ahova csak foszlányokban jut el az írott anyanyelv? Életútjuk továbbra is a mindenkori nemzetiségi politika függvénye marad.
A hivatalos statisztika Bákó megyében alig öt és fél ezer csángó magyarról tesz említést, holott már két faluban is több mint hatezer él.
(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz az elnökválasztás első fordulójában?











eredmények
szavazatok száma 274
szavazógép
2018-07-14: Nemzet-nemzetiség - :

Tudor Duică: Hé, te „hazafi”!!!

Igazi „nemzetárulók” ezek a morvák. És „nemzetárulók” a sziléziaiak, az erdélyiek és abszolút mindenki ezen a bolygón, aki autonómiát, regionalizálást, decentralizálást akar.
És mindnyájukat Budapest „fizette le”!!!
2018-07-14: Glossza - :

Címzetes titulárisok (Nyelvelő)

A turistaidénnyel párhuzamosan dübörög a tanügyi „szezon”, most éppen a megüresedett állásokért, az „eladó” katedrákért lángol fel a küzdelem a tanfelügyelőségi berkekben. Évente hallom a rádióban, tévében, olvasom a sajtóban, hogy „címzetes” állásokért folyik a dossziék harca. És kiábrándultan állapítom meg, ki tudja, hányadszor: nyelvi babonáink túlélnek nemcsak bennünket, hanem a 21. századot is. Hiába kiáltják szavukat a balgaság tágas pusztáiba a tisztelt nyelvművelők. Mert az önjelölt mindentudók mindannyiszor legyűrik a józan észt, kificamítják a nyelvet, sej-haj; és évente legalább egyszer, a nagy madárvonulás előtt megtelik a sajtó a címzetesek titularizálásával.