Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

1968–1972Illyés Elemér: Erdély változása 12. Utazás kitérőkkel

2018. július 28., szombat, Emlékezet

Itt van Kökös, egy negyedórányira Szentgyörgytől. És itt van a Feketeügy hídja, ahol 1849. július másodikán Gábor Áron halálát lelte. Amikor a forradalom ügye Erdély-szerte elveszett, Háromszék népe, Gábor Áronnal az élen, megkísérelte egy utolsó, kétségbeesett ellenállással a Brassó felől közeledő cári és osztrák csapatokat megállítani. Harangokból és mozsarakból öntötték az ágyút a Magyarhermány melletti bodvaji vashámorban. Hidvégnél meg is verték Heydte seregét, de Kökösnél kialudt az erdélyi szabadságharc utolsó lángja. Úgy mondják, hogy a környéki falvakban a negyven éven aluliakból nem sokan hallottak Gábor Áronról. Eresztevényben, ahol eltemették, síremlék áll, Kökösben emlékoszlop.

  • Mikes-tölgyek
    Mikes-tölgyek

A Sugás vendéglőtől, ahol megebédeltem, nincs messze a könyvkereskedés. Modern, bármilyen nagyvárosba beillő könyvesbolt – tanúja a szentgyörgyiek tudásszomjának. A korondi Páll Lajossal futok össze, nemrég megjelent verseskötetét, a Fényimádókat keresi. Egy példányt se lehetett belőle kapni. Éppígy elfogyott napok alatt Tamási Gáspár könyve, a Vadon nőtt gyöngyvirág és Kallós Zoltán balladagyűjteménye, a Balladák könyve.

Szerettem volna, ha a Mikes és a Rodostói csillagnéző szerzője, Veress Dániel kalauzol Zágonba, de éppen országjáráson volt. De már látom Mikes faluját, Zágont a havasok alatt, ahol a Kárpátok nyugatnak kanyarodik. Déli határában jelölték ki az 1940-es határt, amely Észak- és Dél-Erdély között húzódott. Nyomában itt is fellángolt a gyűlölet, mint mindenütt, ahol magyarok és románok éltek. Hol egyik, hol a másik hullatta vérét; a nagyhatalmi politika gondoskodott erről, mint a korabeli Erdélyben, Mikes idején, Bizánc és Bécs uszítására. Most már megbékültek a faluban románok és magyarok.

A székelység a bécsi döntés után azáltal, hogy az ipari központok Dél-Erdélyben maradtak, újból kivándorlásra kényszerült, és kiszakadt a magyar közösségből. Egykori szabad földjük a keleti széleken most önnön csapdájukká, börtönükké vált.

Még állnak az évszázados Mikes-tölgyek, széltől és havasi pásztorok tüzétől megcsonkított törzsük túlélte az időt – mint az emlékek. Az udvarház is megvan, a későbbi Szentkereszti-kúria, ahonnan a magyar nyelv tisztaságának az őre rodostói száműzetésbe ment. Innentől északra és nyugat felé, amerre a háromszéki síkság kinyílik, kúriák, a magyar vidéki ámbitusos udvarházak székely változatai őrzik a történelmet: Szentiványon, Kisborosnyón, Imecsfalván, Rétyen, Torján és másutt. Valamikor a legeurópaibb műveltségnek nyújtottak menedéket, és ápolták a nemzeti szellemet. A háború kollektív dühe egy részüket elsöpörte. Pusztulásuk az európai kultúrának is éppúgy fájhat, mint nekünk.

Kisborosnyóra csak alkalmi fuvarral tudok eljutni. Zágoni kísérőm sokat mesél az esti órákban falujáról, a Mikes Kelemen Művelődési Egyesület megalakulásáról, a megélénkült szellemi életről és Szentgyörgy kisugárzásáról. A hatvanas évek végéig alig nyíltak lehetőségek. A művelődési kör is csupán 1971-ben tudott megalakulni, és így is csak a szomszédos Bodzaforduló román művelődési körével együtt alakíthatja programját. Azután a kisborosnyói Tompa-kúriáról is szó esik, mely a háború alatt erősen megrongálódott, megmentése már kétséges; részeit a szentgyörgyi múzeumban őrzik.

Másnapra metsző szél ereszkedett alá a Bodzai-havasokból, hóval sodorta be az utakat, és megnehezítette a havasalji falvak életét. Különösen az orvosellátás támaszt súlyos problémákat ezen a tájon. Ha nem muszáj, nem jön ide senki. Ha nagy nehezen fel is építenek egy-egy orvosi rendelőt, üresen várja gazdáját. Hiányzik a felszerelés, nincs telefon-összeköttetés. Az orvosnak néha évekig kell várni a telefonra, s ha végre megkapta, nem tudja használni, mert rossz a készülék.

A papolci tetőről még ide látszik Zágon és Feldoboly, a Kárpátokon belül élő magyarság legkeletibb őrszeme. Zágon a helytállás jelképévé vált. Mögötte román várossá duzzasztották Bodzafordulót.

Egyszerre kitárulkozik a háromszéki föld, a Szépmező, az Olt és Feketeügy köze és Felső-Háromszék, a Szentföld – a körbefutó hegyek alatt meghúzódó falvak. Dél felé, a Brassói havasokig nyitott a táj. A nagy történelmi pillanatokban a Szépmezőn gyülekezett a székelység. Katonai beavatkozásával sokszor fordította meg az ország sorsát. Nem tanította senki reálpolitikára, szász és román valóság fogta körül. Ezért nem is tudott továbbterjeszkedni.

Csomakőrös, Kovászna, Zabola, Gelence – végtelen mélységből bukkannak fel a nevek. Csomakőrös szobrot állíttatott nemrég nagy fiának, Csoma Sándornak, aki a megszállottak lázával indult a keleti rokonok felkutatására. Talán egyedüllétünk űzte a rokonkeresésre.

Háromszék új nevét Kovásznától kapta, a közel ezeréves jelzőt, a „székely széket” eltörölte a hivatali hatalom. Kovászna, most már városi rangban, igyekszik kinőni múltbeli letargiájából. Lakói várják, hogy régi posztó- és fazekasipara újjászületik. Magyar nyelvű idegenforgalmi líceum felállítását is tervezik.

A Zabola és Tamásfalva között emelkedő Tatárdomb alatt XII. századbeli székely sírokat találtak nemrég, melyek a székelységnek a Kárpátok vonalán való korai, XI. századi jelenlétéről adnak hírt. A leletek, érmek, ékszerek a korabeli magas kultúrát idézik, amelyet a tatárjárás semmisített meg. Már akkor kialakult egy magyar védőöv az Olt és Feketeügy völgyében, egészen az Ojtozi-szorosig; ennek a megerősítésére telepítették ide a székelyeket, s a levállott magyarság részei a Kárpátokon túlra, keleti és déli irányba húzódtak. Magyar helységnevek és régészeti leletek jelzik ma is egykori útjukat.

Odébb, a havas alján Gelence húzódik meg. Mennyit néztem egykor a kúp alakú hegyet, amely a falu és középkori kultúránk itt maradt emlékei fölött őrködik. Egy templom a XIII. századból és egy XIV. századi, Szent László-legendát ábrázoló freskó, amit a tatárszem nem vett észre. Abba a középkori templomrendszerbe tartozott, mely a Kárpátok vonulatán belül észak és dél irányba húzódott végig Székelyföldön.

 

 

Ébrenlét és öntudatlanság pillanatai kísérnek ezen a különös délutánon, ahogy szülőhelyemhez közeledem. Próbára teszik a lelket, és megrezzentik a gyermekemlékeket. Akik hozzám tartoztak egykor, azokat itt tartotta a sír és a szülőföld – engem a bűntudat hozott vissza, hogy itt hagytam őket.

Meleg, barna szemével pillant rám a fiatalasszony, akitől egyetlen, még életben lévő tanárom címe után érdeklődöm. Épp régi internátusom ablakait mossa, de abbahagyja a munkát, lejön a létráról. Már az sem érdekli, mit kérdeztem, csak a magyar szóra hallgat, pedig itt, Kézdivásárhelyen mindennap magyar szót hall. Könny fut a szemekbe, mikor elindulok. Sokáig néz utánam, mintha még akarna valamit mondani.

A minoriták régi rendháza, mely először fogadott falai közé, épp a múltkor égett ki, munkások tüzétől ételmelegítés közben. A bejárati kapu barokk csonkja erőtlenül mered a semmibe. A templom biztatóan fogad, melege betakar, mint régen. Falai őrzik még a reggeli miséket, az évzáró Te Deum-ot. Mementóként villognak a vörös betűk a bejárat félhomályában: „mentsétek meg a templomot”.

Lám, a fák itt is ijesztően nagyra nőttek azóta, a Torja-patak hídja kissé megrokkant, a régi kápolna omladozófélben. És a házak körös-körül még mind megvannak – lakatlanul, bedeszkázott ablakszemekkel. Csak a szelíd őszi nap és az emlékezés szépíti meg őket.

Sokáig állok a volt gimnázium előtt, körbejárom az udvarát. Így álltam itt utoljára vagy negyven éve már. Szemem lehunyom egy pillanatra, arcok vonulnak fel, hangok zsongnak, viaskodik az emlékezés. De ki hallja lépéseimet a rozoga fahídon?

Elindulok az utcákon, tereken, szemben az idővel. Valahonnan harangzúgás hallatszik, egy sohasem volt gyermekkor emlékeként.

 

 

Védtelen helyen, az átvonuló utak kereszttüzében leltek otthonra az egykori városalapítók. Mintha még a régi fantomok leselkednének a körbefutó hegyekben, hogy bármelyik pillanatban rátörhessenek. Az Ojtoz felől besenyő, kun, tatár, török csap rá az egykori „deszkavárosra”, pusztul, tűzvész emészti, télvíz idején a Nemere dermesztő szele söpör végig utcáin. Az ezredforduló körül tér magához, fából, deszkából építi különös, udvarteres sikátorait, a nyugati urbanisztikának is díszére váló polgári házait. A főtér csinos épületei mögött fatornácos, emeletes házakból álló településszerkezet húzódik, amelynek udvarai – mint sikátorok – a fő térbe torkollnak. Annyira különleges, hogy műemlékké vált. Nyitott, központi fekvése a környező falvak „vásárhelyévé” avatta. Céhrendszere egészen az újabb időkig fennállt. Az első céhek már a XV–XVI. században alakultak, az erdélyi kézművesség virágzásának  idején, s csak a múlt század végén szűntek meg hivatalosan. A mesterségnevek a mai napig megmaradtak – Csiszár, Szígyártó, Szűcs, Kovács, Varga. Az életrevaló városka, az egykori Torjavására már 1427-ben városi rangot kapott, kereskedelmi kapcsolatot tartott a krími tatárokkal, a múlt században Erdély és Moldva valamennyi piacára eljutottak ipari termékei. A kézművesség helytörténeti anyagát az 1972. március 3-án felállított Gábor Áron Céhmúzeumban őrzik. Sajnálatra méltó, hogy a kétnyelvű feliratból 1973 nyarán a magyar szöveget eltávolították, s a múzeum nevét is megváltoztatták Helytörténeti Múzeumra. Az ágyúkat, amivel Gábor Áron az előnyomuló cári csapatokat megállította, egy idevaló céhmester, Thuróczy Mózes kézműves irányítása alatt öntötték. 1971-ben a város szobrot állított a főtéren Gábor Áron emlékének.

 

 

Az egész Európát megrázó ’48-as forradalmi gondolatnak Kézdivásárhely volt a legkeletibb őrszeme. A forradalom leverése a garnizon életnek is véget vetett, Kézdivásárhely az utolsó háború után elmagányosodott, visszaesett a székely városok mozdulatlanságába, kiszakadt az ország vérkeringéséből. Sokáig nem vezettek jó utak errefelé. A piacteret szegélyező cívis házak üresen maradtak, lakói eltűntek. A város lakóinak ez a rétege csaknem teljesen megsemmisült. Az udvarterek lakói is nagyrészt elpusztultak, az életben maradottak elszegényedtek. Kihalt a kereskedelmi élet, az élénk piactér üres grunddá változott. A két háború között sem tudott kitörni vidékiességéből, de magyar lapjai voltak, a Székely Újság és a Székelyföld, élénk kulturális élete, magyar iskolái, tudósai.

Csupán a hatvanas évek vége felé tért vissza az élet a szellemi önkívületlenségben élő „vargavárosba”. A megyésítés után, mint a többi székely kisvárosokban is, megindult a gazdasági és kulturális élet. Néhány év óta három új üzeme van, a vidék ipari központjává kezd alakulni. Magyar sajtóélete még nincs, a szentgyörgyi lapot olvassák. A volt főgimnázium a háború után almémöki és erdészeti iskola volt, majd technikum működött egy ideig benne, amelyet az ötvenes évek végén Brassóba helyeztek át. Később elméleti líceum, mezőgazdasági, gépészeti és könyvelési iskola létesült; tanulói magyarok és románok, az elméleti líceumban magyar nyelven is, a szakiskolában román nyelven folyik az előadás. 1973-ban úgynevezett Faipari Szaklíceum nyílt magyar és román tanulókkal, de hasonló iskoláknál a párhuzamos osztályok csak addig állnak fenn, amíg van elég magyar jelentkező; ellenkező esetben az előírt létszámot román tanulókkal pótolják. Mondanom se kell, hogy a magyar jelentkezők számát a nem mindig anyanyelven történő felvételi vizsga tizedeli. A megye területén dolgozó faipari mérnököknél és az erdőgondnokságok személyzeténél – a legalacsonyabb rangú alkalmazottól a vezetőkig – a magyarok nincsenek arányszámuknak megfelelően képviselve. Közismert, hogy a magyar diplomások közül sokat a moldvai Suceava és Neamț megyébe helyeznek. Helyettük a moldvai iskolák román végzettjei kerülnek Erdélybe. A hírek szerint a két moldvai megye orvosai ötven százalékban magyarok. Ezzel az erdélyi magyarok szétszóródása a rendszeresítés stádiumába került. A diplomások közül amúgy is csupán a kitűnő végzettségűek választhatják ki szabadon működési helyüket; legtöbb esetben azonban ez sem lehetséges, minthogy az Erdélybe való „visszahelyezés” kísérlete is hiábavalónak bizonyul. Amíg az Ókirályságban dolgozó magyarok gyerekei román iskolákba kerülnek, és elfelejtik anyanyelvüket, a Székelyföldön működő román tisztviselők és alkalmazottak gyerekei, ha magyar iskolába is kerülnek, román oktatásban részesülnek. A közoktatási szokásjog szerint román származású tanulókat csakis román tanítók oktathatnak.

Kézdivásárhely román lakossága a tisztviselőkkel és gyári munkásokkal a háború után több ezerre nőtt. A kereskedők cégtábláin még kétnyelvű felirat van a magyar és örmény nevek alatt, de az új feliratok már román nyelvűek.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint ki nyeri meg az idei elnökválasztást?









eredmények
szavazatok száma 758
szavazógép
2018-07-28: Vélemény - :

S. Király Béla: Ha kapura lő a multikulti (Párizsi levelek)

A franciák győzelme a multikulti diadala lett, a horvát nemzeti tizenegy győzelme a fehér Didier Deschamps bűne lett volna. Ilyen a balliberális alternatíva. A futball kedvelői nem tudnak maradéktalanul örülni, mert ideológia korma máris rászállt a kimosott mezekre. A franciák kevésbé látványos, de szívós, rombolós menetelése a világbajnokság döntőjébe, majd győzelme úgy kellett a sokféleség apostolainak és Macron népszerűségének, mint egy falat kenyér. Hiszen hosszú hónapok óta, ahol választásokat tartottak a „bevándorlást megállító nacionalisták”, más néven „populisták” – helyesen: szuverenisták – győztek.
2018-07-27: Közélet - Farkas Réka:

Nagy egyetértés, kevés eredmény (Vita Székelyföld önrendelkezéséről)

A székelyföldi területi autonómia alapértékeiről, lényegéről 90 százalékban egyetértés van az erdélyi magyar pártok és szervezetek között, a nézetkülönbségek elérésének módjából és mikéntjében adódnak, derült ki Tusványoson, a Nyolc szék vagy három megye? Vita Székelyföld autonómiatervezetéről című beszélgetésen. Az is elhangzott, a székelyföldi autonómiát érdemes lenne elkezdeni feltölteni tartalommal már hivatalos megvalósulása előtt, szakpolitikákat kellene kidolgozni, erősíteni a megyék, székek közötti együttműködést.