Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Utazás kitérőkkel, 1968–1972Illyés Elemér: Erdély változása / 13.

2018. augusztus 4., szombat, Emlékezet

A „leépítésnek”, a munkahely elvesztésének a fantomja ott leselkedik az iskolákban, a gazdasági szektorban és a közélet minden terén. Egyedül itt, a volt Háromszék megyében másfél száz magyar tanár és tanárnő maradt a „tanügyi átszervezés” folytán 18–20 évi szolgálat után állás nélkül. Ha szerencséjük van, visszahelyezik valamelyik általános iskolába. Sok férfi előtt zárul be a közéletben való elhelyezkedés lehetősége, a két világháború közötti időből jól ismert hírhedt nyelvvizsga bevezetése újból kísért.

  • Bálványosvár
    Bálványosvár

A helyi bírósági szerveknél öt bíró és ügyész intézi a kézdiszéki székelyek peres ügyeit. Közülük három román nemzetiségű, magyarul nem beszélnek. A tolmácsolást a magyar kartársak végzik. Vegyes lakosságú vidékeken nehezen boldogul a magyar pereskedő. A hivatalok altisztjei és portásai többnyire csak románul beszélnek. Van azonban olyan helység is a Székelyföldön, ahol magyarul folyik a bírósági tárgyalás.

A történelmi fordulat korán beköszöntött Kézdiszékre. Négy nappal a román kiugrás után, 1944. augusztus 27-én megindult a szovjet és román csapatok támadása Bereck és Lemhény felől, szeptember 11-én elesett Kézdivásárhely. A szovjet csapatok bevonulása után rögtön szervezkedett a román rendőrség, és felállította az úgynevezett „odesszai osztagokat”, valószínű, Odesszában harcolt embereiből, amelyeket azonban a szovjet katonai hatóságok nemsokára feloszlattak. Ekkor jöttek a Maniu-gárdisták, akikhez a helybeli román családok fiai is csatlakoztak, és elindult a terror és félelem hulláma, amerre csak magyarok laktak. Kegyetlenkedésekre azonban még nem került sor, mivel magyar részről is megindult a védelmi szervezkedés. A honvédegyenruhás, vörös csillagos „nemzetőrök” védelembe vették a bajba jutott kézdi székelyeket. Ebben a történelmi helyzetben csupán a baloldal léphetett akcióba.

Román részről azonban újabb terv szövődött a magyar lakosság ellen. Azzal az ürüggyel, hogy az otthon maradt katonaköteles magyar férfilakosság partizán tevékenységet folytat a megszállók ellen, jelentés érkezett a román hatóságok részéről a szovjet parancsnoksághoz, amely aztán szabad kezet engedett egy megszervezett elhurcolás végrehajtására.

Húsz-harmincas csoportokban szedték össze a falvak fiatalságát, és vitték a focşani-i haláltáborba.

Utolsónak Kézdivásárhely maradt. Úgy mondják, az elhurcoltak közül senki sem tért vissza. Kézdivásárhely lakossága ezekben a vészes időkben hatezerről néhány ezerre apadt – a többi elmenekült vagy elpusztult.

Így mesélték el nekem a történteket a kézdiszékiek, akik szemtanúi vagy résztvevői voltak az eseményeknek.

A piactéren megállok egy pillanatra. Minden olyan érintetlen, olyan hihetetlenül változatlan. Csupán a vásárok sátrai, a falusi szekerek és az egykori színes zsibongó tömeg tűnt el. Nyomukat gondozott virágágyak fedik. A város tovább éli keleti őrszeméletét.

Elbúcsúzom egyetlen életben lévő tanáromtól. Az induláskor könyveket ad, mint régen. Hosszasan megölel, mintha nem akarna többé elengedni.

Délutánba hajló, késő őszi napon haladok az úton a szülőfalu felé. A táj régi arcát keresem. Régi emlékek támadnak fel, kemény telek, megfagyott keréknyomoktól barázdált utak, a Nemere, szekerezés a virradatban, az első városélmény, a diákévek. Mily csodálatos lenne még egyszer itt élni. Ezen a színes, ízes, erős októberi napon még egyszer elkezdeni.

 

A Rákóczi-vár maradványa az Ojtozi-szorosban

 

A templomtorony s a koporsó alakú hegy visszaránt a jelenbe. A műút, amely Kézdivásárhelyt Bálványossal összeköti, nemrég készült el, s csak a falu szélét érinti. A református templom előtt megállok a kocsival, és gyalog indulok a falu belseje felé a sáros, alig járható úton. Nyomott, fojtott a csend, vissza-visszatekintek, de senki sem követ. Szénásszekér halad előttem, az emberek halkan beszélnek, nem értem a szavukat. Valaki meleg hangon kérdezi a volt szülőház előtt: „Kit tetszik keresni?” Mit mondjak? A halottakat a temetőben? Vagy azt, aki már rég meghalt bennem? Kutatva néztek a meleg szemek, sírás fojtogatta a torkom, ahogy ott álltam tehetetlenül és félszegen a házunk előtt, ahonnan kivágták a fenyőket, s ahol a kapu düledezőben. Még élnek ezen a tájon a velem egykorúak, akikkel összefűzött a sorsközösség. Mit mondjak hát, kit keresek?

A szülői házba menekültem valamikor védelemért, ma félelem űz el innen. A falusiak csoportokba verődtek össze az autó körül, amire visszaértem. Közeledtemre lassan hátrálni kezdtek, a templom fala mellé húzódtak. Hallgatagok voltak és közömbösséget színleltek. Csak amikor elköszöntem, akkor oldódtak fel a merev arcok. Kemény, szűkszavú fajta a felső-háromszéki, megedzette a történelem. De most mintha megtörtebbek lennének. A föld, ahol házaik állnak, már nem az övék; a házakat megvásárolhatják, de a telek az államé. S ha háromszáz négyzetméternél nagyobb, az állam bármikor építhet rá.

Nevek szállingóztak vissza az emlékezetembe, mint jóleső, puha hópelyhek. Altorja, Karatna, Volál, Szent Ilona, Benkőszeg... És ahogy a hegyek belseje felé vitt az út, körülfogott valami meleg biztonság. A hegyek nem változtak, sem az erdők; sorra felismertem, mintha tegnap hagytam volna itt őket. A borvízkutak sem változtak, Imola, Szejke – azóta sem váltak világhírűvé, pedig lehetnének. A szél is ugyanúgy bujkál a szálas vérbükkösben. Lám, a valóságban nem változott semmi, csupán az évtizedek telepedtek közénk.

A völgyben hallgat az ősz, a világ legszebb ősze. Észak felé ezüstös mozdulatlanságba süllyedt a kászoni táj, a Nagy-Csomád, a Szent Anna-tó fölött, a csíki fenyőrengetegek, Kőmöge, Csiszárfürdő, Bálványos, Zsombor – csupa régi hang, marasztaló emlék. Az este visszatart. A múlt vet ágyat. Úgy ülök a tűz mellett virradatig, mintha örökre itt maradnék.

Sósmező, egy maroknyi szórványmagyarság az Ojtozi-szoros nagy lemorzsolódásából, a magyar szó legkeletibb kárpáti gyepűjén. Régen határállomás volt. Két, merőben idegen világot választott el, Erdélyt és Moldvát. Fent, a hegyek vonulatán, a Nagy Sándor körül még megvannak a régi határkövek. Azt mondják a helybeliek, hogy erdőkitermelés ürügyén egyre beljebb, Erdély belseje felé tolják a régi, történelmi határt.

Mindkét háború megkövetelte a maga véradóját, félelmetes, pusztító erők vonultak át rajta.

Ha Ojtoz elesett, Háromszék is elveszett, s vele együtt talán Erdély is.

A két világháború súlyos védelmi harcaitól még egy emberöltő után sem nyugodott meg a táj. A vörös lomberdők, az őszutó félelmetes csendje. Ha szél lebben, az is olyan, mint egy szándék nélküli mozdulat. A régi századokban a Rákóczi-vár védte a szorost. Ma romokban hever.

 

Bereck

 

Az összeomlott szabadságharc után, 1849-ben özönével menekültek a székelyek az Ókirályságba és Törökországba Ojtozon keresztül. Azóta is a székely munkakeresők levezető csatornája maradt. A műút, amely Brassót és a moldvai iparvárost, Gheorghe Gheorghiu-Dejt összeköti, itt vonul át.

Bereck mindig a véget, a gyepűt jelképezte. Hol város volt, hol városi rangjától megfosztott falu. Kézdimartonossal és Ojtozzal együtt ötezer lakosa van. Magyarok és románok. Mögötte elkomorodik a táj – az emlékek teszik zorddá. A Mogyoróstetőről kitárul a háromszéki föld, a hegyek alatt meghúzódó falvak. Ide látszik a torjai, kővári templom tornya, a hosszan futó tornácok a faházak előtt és Kézdikőváron a házak telkét körülfutó magas falak. Egyedülálló jelenség egész Erdélyben.

 

Kézdiszentléleki vártemplom

 

Kézdiszentlélek vártemploma is előbukkan, s a falu felett a Perkő, ahol valamikor Erdély legrégibb végvára épült a X. században. Felvillan a Kászon és a Feketeügy távoli csíkja, ide látszik Lemhény és Almás határából a barokk vártemplom. Hogyan is élhettek volna másként apáink itt, az örökös védekezés földjén, ha nem ideget emésztő, riadt várakozásban? A közelmúlt legnagyobb csatáját, a két háború közti elrománosítást azzal nyerték meg, hogy nem tanulták meg a nyelvet. Az ellenállás jelképe ez is, mint a düledező várak, amelyeket most már önszántukból építenek újra a falusiak, mint Csernátonban az Ika-várat. Minden időben csak annyit, amennyit a lét feltételei megkívánnak. Torja elsőnek alakított szövetkezete a háború után és megünnepelte a Metamorphosis Transsylvaniae írója halálának, Apor Péternek a két évszázados évfordulóját.

 

Ika vára

 

Ma is elevenen él a történelem az Olt völgyében. Itt lebeg, a táj felett a tegnap bűne. Földváron a haláltábor ezrével pusztította a negyvenes években a magyar deportáltakat. Oltszem lakói ma is hallgatagok, megfélemlítettek. „Visszamaradt a félénkség, a bátortalanság, nem mernek az igazukért kiállni” – így írja a faluriporter. A negyvenes évek első felében a falu lakosságának nagy részét elhurcolták; később a földvári haláltáborban pusztultak el. És Szárazajta? Ahol a vad gyűlölet ártatlanokat deklarált háborús bűnössé; amikor az emberség szava elnémult ezen a tájon. Sehogysem egyeztethető össze a fasizmustól való felszabadulás tényével. A Maniu-gárdisták embertelen vérengzése közismert volt, de sokáig nem lehetett írni róla. Már elmúlt – de visszamaradt valami jóvátehetetlen.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 292
szavazógép
2018-08-04: Élő múlt - Nagy D. István:

Végleg elkobzott egyházi javak? (A visszaszolgáltatás leállásáról Tusványoson)

A román állam mára már egyértelművé vált törekvése szempontjából sikernek tekinthető mind az egyházi, mind az egykori magyar nemesi javak visszaszolgáltatási törvénye, hiszen néhány éve pontosan azt a célt szolgálják, hogy lehetőleg egyetlen ingatlant se kelljen visszaadni az egykori tulajdonosoknak. Egyebek mellett erre a következtetésre jutottak a Visszaállamosítás – a visszaszolgáltatási törvény kudarca? címmel tartott tusványosi kerekasztal résztvevői, akik a harc folytatását látták szükségesnek.
2018-08-04: Kiscimbora - :

Szilágyi Domokos versei