– Tehát Csíkszeredából Kolozsvárra került, a filológiai fakultásra. Milyen volt Kolozsvár akkor egy vidéki kislánynak? Hogyan fogadták a kolozsvári – s nem csak ott –  férfi írók?

– Az hiszem, ezt úgy kell megfogalmazni, hogy kinyílt számomra a világ, elsősorban persze a művelődés, a szabadabb szellem világa. Volt állandó színház, ahová jegy nélkül is be lehetett surranni, egyetemi és kari könyvtár kifogyhatatlan olvasnivalóval, Gaál Gábor Irodalmi Kör felolvasásokkal, irodalmi ítészekkel, apró magánszámokkal, Echinox, a Diákszövetség többnyelvű lapja, ahol közölni lehetett. A hatvanas évek közepén biztatás helyett egy neves kolozsvári író nagy jóindulattal azt javasolta, hogy írjak inkább verset és ne prózát, mert a próza igazából férfimunka. Könnyebben elfogadtak volna múzsaszerepben. A női szerep – egyenjogúság – körüli vélemény persze nagyon ambivalens volt. A témában járatosak azt mondják, hogy a 20. században végre megtörtént a társadalom egészében a női szerepváltás, arról viszont kevesebbet beszélnek, hogy az egyenjogúság felületes értelmezése micsoda zűrzavart alakított a fejekben, miközben lassacskán hozzájárult a nőiesség átértelmezéséhez is. Bár most vonzana engem a „negatív átértelmezés” szókapcsolat, végső soron nem használható, mert súlyt ad ugyan, de nem igaz! Ugyanúgy létezik a pozitív átértelmezés is, ami az egyenlő esélyeket illeti. És itt végeredményben újra és újra adódik a kérdés, bármely irányból is közeledünk: miért rögzült ilyen mélyen az emberekben a hagyományos férfi és női szereptartalom? Akkortájt nemzedékem lánytagjai többnyire lemosolyogták azt az évszázados, évezredes meggyőződést, hogy a nők feladata az otthonteremtés. Elvetettük ugyan ezt a szerepmintát, de érzelmileg azonosulunk vele még ma is, még akkor is, amikor észérveink, sőt, a külső társadalmi normák, amelyek szerint élünk, egyebet kérnek tőlünk (vagy engednek meg számunkra)?! Hol ütköznek az új és régi „női” feladatok? Érzelmeinkben vagy „csak” a tudatunkban? Mit erősít fel és mit pártfogol a társadalom, mit gyengít, mit enged meg és mit tilt? Mi ma a férfias és mi a nőies? Van erre társadalmi normarendszer, vagy közösségenként, történelmi múltanként más és más? Hol a határ az együttélés szabályaiban, amelyen még át szabad lépni – nőies férfi és férfias nő?! –, és hol a határ, amelyen átlépni (élet)veszélyes?! A férfiak pl. nyíltabban felvállalják a szenvedélyeiket, a nők között sokkal több a zugivó, zugdohányos és zugszexelő – vagy hogy kell ezt mondani?! Bármennyit is kerülgetem a forró kását, újra és újra az az egyetlen lényeges „női kérdés” marad: hajlandó-e vállalni a nő érzelmileg és tudatosan is sajátságos női szerepét? És hajlandó-e vállalni fejére a férfikalapot, ha férfias életpályát választ, vagy a családja, a közössége biztonsága, netán élete függ tőle? A többi mind az erre adott válaszból – az igenből vagy a nemből – következik.

– Hová került az egyetem elvégzése (1971) után?

– Egy ideig szabadúszó voltam, majd muzeográfus a csíkszeredai városi múzeumban, aztán könyvtáros a megyei könyvtár zárt, dokumentációs részlegén, a 90-es évek elején a megyei könyvtár igazgatója, és végül irodalmi szerkesztő, illetve főszerkesztő a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál.

– Az átkosban több történelmi regényt írt, melyek meg is jelentek. Miért volt jó ezt a műfajt művelni?

– Abban az időben a történelmi regény parabola volt, magyarul irodalmi példázat. A székelyek történetét nem tanították sem itthon, sem Magyarországon. Ilyen kis szeletekben adagolva a cenzúra is elengedte, na persze köszönhetően a Kriterionnak és Domokos Gézának is… Cseke Gábor az olvasókörben jegyezte meg, mennyire fontos volt akkor az Idővallató című kötetemben a novellák végén közölt bibliográfia. Ez különben Egyed Péternek, a könyv szerkesztőjének volt az ötlete. Szokatlan és „titkos” eligazító irodalmi műben, de hasznos kiindulópont például helytörténészek számára.

– Szinte fél tucat gyermekirodalomkötete jelent meg 2000 után. Igaz-e, hogy a gyermekek a leghálásabb olvasók?

– A gyermekek „hálája” közhely. Kevés kivételtől eltekintve ők nem választanak szabadon, a nevelők és szülők irányítják, sőt, megszabják, hogy mit olvas(hat)nak. Az olvasni még nem tudó kisgyermek az illusztrációra figyel föl, a szöveg megismerése a szüleitől, az óvó nénitől függ, azaz, hogy ez utóbbiak mit tartanak jónak elolvasni esti meseként a gyermeknek. A választás tehát a felnőtté, nem pedig a gyereké.

A népszerűvé kikiáltott, ám bugyután semmitmondó beszélő buldózer, a mesebeli robotember, a bárgyú jó sárkány kedvesek a maguk módján, a divatos nevelési elvek szerint erőszakmentesek is, ez ma – a nagy klasszikus mesemondókkal szembeállítva – egyféle fő célja lett a meséknek, de nem tanítanak meg a gonosz legyőzésének szükségességére… a valóságos világ pedig tele van gonosz erőkkel, amelyek ellen nem elég az érzelmi sterilitás, majd később az edzőtermi gyúrás, a fizikai erő, ha közben szellemileg védtelenek maradunk.

A gyermek (nem csak a gyermek!) akárhogy is csűrjük-csavarjuk, szomjazza a mesét, szüksége van „a jó győzelmének” lehetőségére ahhoz, hogy biztonságban érezze magát a világban. Az igazi „tanmese” nem azt szajkózza (mint a rossz tanító vagy türelmetlen szülő), hogy légy jó, hanem példaképet ad ehhez.

– Utóbbi regényeit olvasva, csodálatos lírai, vagyis érzelemmel teli képsorokkal találkoztam…Tudatosan építi a köztes lírai és kispróza elemeket?

– A legtöbb ember manapság igyekszik kizárni az életéből az érzelmi igénybevételt, illetve az igazi és őszinte érzelmeket kényelmesebben átélhetőkre cseréli. Arra gondolok, hogy sokszor könnyebb azonosulni egy fiktív regény- vagy ma már gyakrabban filmhőssel, mint a szomszédban lakó emberről tudomást venni, és vele beszélgetni. Némi iróniával azt is mondhatom, hogy végül is az írók erre játszanak rá. Az igazi művészethez azonban ez kevés. Az igazi művészet mindig hordoz egyféle misztikumot. Olykor nem könnyű azonosulni a hőseivel, megérteni is nehéz őket, ha túl messze esnek saját hétköznapjainktól, mégis hat ránk valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan izgalom. Sajnos, a misztikus élmények megélése, amelyről annyi gyönyörű és tanulságos klasszikus elbeszélés és „mese” született, már nem igazán témája, azt nem is merem mondani, hogy célja a modern irodalom nagy részének. Ki ír ma már a szentek életéről, az „öreg halászról”, vagy hogy itthon maradjak: a csíksomlyói csodatevő Babba Máriáról mesét?! Meggyőződésem, hogy nekem kötelességem megkeresni, megmutatni a székelyek „öregjeit” és (pogány) szentjeit csodás történeteikkel, és emellett a mai valóságot, nyilvánvalóan úgy, ahogyan én látom.

Az ember szomjazza a meséket, a csodákat, a ráción túli történeteket. A valóság és a mese nem ellentétei és ellenségei egymásnak, hanem egymás alkotórészei, kiegészítik egymást és magyarázzák. Regényszerkezeteim „műhelytitka” végül is igen egyszerű építkezés: az idősíkok váltakoztatása, az elbeszélés töredékessége a mindennapokban is megvalósul, a legegyszerűbb társalgás is „novellaszerű” részekre tagolódik, amikor a beszélő asszociál egy másik történetet, ki-kilép az eredetiből, zárójelet nyit egy jellemzéshez, magyarázathoz és így tovább.

– „Nem kultúrpolitikát, hanem kultúrát kell közvetíteni…” – mondja Takaró Mihály irodalomtörténész. Ezt Ön hogyan látja?

– Igaznak, természetesen! A mindenkori hatalmon lévők politikai eszméje, alapvető szlogenje, hogy a jelen jobb, mint amilyen a múlt volt; a mindenkori ellenzékiek azt állítják, az általuk kínált jövő jobb, mint a jelen; a diktátorok múltat, jelent, jövőt valójában összemosnak, egy­aránt manipulálni akarnak. A kultúrpolitika fogalomkörében van valami álságos és ijesztő. Inkább negatív csengése van számomra, mert egy eszme nevében be akarja kebelezni magába az alkotómunka szabadságát. Az is benne van, hogy ki kell szolgálni valami hatalmasságot, aki/ami legjobban tudja, hogy mi a jó az alkotónak és mi a jó a népnek – ezzel cinikusan elválasztja őket, szakadékot ás közéjük. Ha megfelelek az elvárt szolgálatnak, akkor jutalmaz, ha nem, akkor… tetszés szerint kiegészíthető az adott kultúrpolitikai elvárások természetével. A „kultúra közvetítése” lehet tudatos az arra hivatottak felől, lehet ösztönös az alkotó művészek részéről, lehet hagyományőrzés, mint a népművészet továbbéltetése. Képi megfogalmazásban: a kultúrpolitika halmazállapota szilárd és dologi, megfogható, behatárolható; ezzel szemben a kultúra közvetítése folyékony, illékony, jóformán észrevehetetlen, mégis nemegyszer katarzissal teli a „befogadása”, olyan élmény, amit önkéntelenül is továbbadunk, és örömmel éltetünk.

– Egyik legsikeresebb regényét, a Márványkáoszt így kezdi: „Isten és közöttem állok én.” Ki az az én, aki egy keskeny pallón halad keresztül?

– Ez az „én” nyilván több, mint a kérdőívek rovatában a neve, nemzeti hovatartozása, családi állapota stb. Még egy papírszalvéta-gyűjtő hobbit is többre értékelek, és inkább az „én”-hez tartozónak gondolok, mint ezt a mai én-központú nyughatatlan elégedetlenséget, menekülésszerű futkosást a világban, amit úgy ítélnek meg sokan, hogy egyféle énfejlesztő tréning. Ilyen a digitális jelenlét is valamilyen közösségi oldalon, nagy általánosságban – tisztelet a kivételnek – mindez pótcselekvés, a részvétel felületes, nem igazi. Egocentrizmus, önzés, unalom, elidegenedés, annyi, mint lemondás a megteremthető lelki harmóniáról. Az „én”, akit én tisztelek, mégis mindenkiben ott van. Gyermekkoromban, azaz kisvárosi környezetemben is, mondhatni, ismeretlen, sőt, elítélendő fogalom volt, amit manapság egyre gyakrabban hallok, hogy valaki unatkozik. Most jól jön az a kevésbé választékos szókapcsolat, hogy unja magát. Sajnálatra méltó, vagy csak örömtelen az, aki képes saját magát megunni?! És persze magán kívül – magánkívül – valójában a körülötte lévő világot madárdalostól, erdőstől, árvíztől, égzengéstől, termékeny magánytól… amúgy mindenestől. Az emberek iránti empátiája kimerül abban, hogy meg­könnyezi a szappanopera ártatlanul szenvedő hősnőjét, de sajnos nem veszi észre szomszédjának éhezését, magányát, gyászát, nyomorúságát. Ez az álságos, hamis, színlelt én áll Isten és az ember között. Bizony! Bizony! Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta! Ne menj arra, kisangyalom, mert leesel róla…

– Gyönyörű emlékképek várják az olvasót A Fehér-patak útja (2016) című önéletrajzi regényé­ben és visszaemlékezéseiben.

–  Én alapjában véve nem tartom sem önéletrajznak sem visszaemlékezésnek. Tagadhatatlan ugyan, hogy „rólam” szól, de úgy, ahogyan minden írásom, még azok is, amelyeknek szereplői testi valójukban évszázadok óta porladnak. Minden alak fiktívvé válik, mihelyt novella- vagy regényhőssé lesz, de kétségtelen, hogy az én töprengéseimet „éli” meg az általam teremtett képzelet­országban. Talán a Fehér-patak útja halmozottan ilyen. Bővében vannak valóságos elemek, sokszor egy-egy félmondat csupán, egy emberi gesztus, de olyan események is, amelyek ismerősek mindenkinek, aki ezeken a tájakon él. Röviden: nem kulcsregény. Visszatérve az előbbi kérdés keskeny palló motívumára: átmegyek ezen a pallón a fikció világába, talán némiképp azonosulok is az ott életre keltett alakokkal, de szerencsémre vissza is tudok jönni. Ha ott ragadnék, az már nem alkotómunka lenne, hanem kezelésre szoruló, kényszeres elszakadás a valóságtól.

– Milyen díjakat és elismerést kapott élete folyamán?

– Nem hivatalos kitüntetések: Számomra szívet melengető elismerés, ha egy-egy könyvem megjelenése után közeli vagy távoli ismerősök megállítanak az utcán, vagy egyébként közömbös hivatalokban a nevem hallatán elmosolyodnak, elmondják, olvasták valamelyik könyvemet, követik a sorozatomat az újságban, és ez meg ez tetszett, segített átvészelni egy nehéz időszakot. A díjak, kitüntetések reklámok és reklámarcok világában ez csöndes, ünneplésmentes, őszinte örömmel tölt el, köszönettel tartozom érte. Három hivatalos díjat említek meg: A Magyar Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztériuma: Pro Cultura Hungarica-díja, 2008; EMKE: Szolnay Sándor-díj (Tőzsér Józseffel közösen), 2010; Hargita Megye Tanácsa: Kájoni János-díj, 2015.

SZÉKELY FERENC