Minden jól kezdődött, Nonó a megbeszélt forgatókönyv szerint próbálta irányítgatni, Centauri (nagyjából) hozta is a formáját – aztán elkezdett esni az eső. De nem is esni: zuhogni. Nagyon. Így hát eléggé rövidre kellett zárni a szombat esti szimplabeli közönségtalálkozót. Maradt a felszín, sokkal többet nem tudott meg az érdeklődő a titokzatos íróról, mint amit a számítógép a megfelelő kérdésekre kiad. Tegyünk hát hozzá egy picinykét a láthatatlan arc láthatóvá tételéhez (hiszen apró kockákból úgyis összeáll egyszer az egész): fiatal ember, nagy kalappal jár, szemüveges és enyhén raccsol.
A Centauri Pennatus álnevű íróval való közönségtalálkozó az idei PulzArt irodalmi rendezvényeinek erőssége kellett volna hogy legyen – ehhez képest a Szimpla kertjében elég kevesen gyűltek össze „csodát látni” szombaton. Akik távol maradtak, sem veszítettek sokat: Centauri elmondta, amit már többször. Hogy húsz éven át írt az asztalfióknak, a publikálás szándéka nélkül, sokat, sokféle műfajban. Aztán amikor sor került arra, hogy berobbanjon az irodalom porondjára, azzal „biztatták”, úgysem fog sikerülni, hiszen minden a kapcsolatokon múlik. Ő azonban úgy gondolta, ha valamely szakterületen a tehetség számít, és nem a kapcsolatok, akkor az csakis az irodalom. És hogy a művek, ha jók, magukért beszélnek, minek hát egy polgári név mögéjük: Kitalálta hát, hogy a Naprendszerhez legközelebb eső csillagkép főcsillagáról (Alfa Centauri) és a tevékenységére utaló szavakból rakja össze kéttagú álnevét. És elkezdett vaskos kéziratcsomagokat (ugyanolyan tartalmút!) küldözgetni különféle szerkesztőségekbe, lett is ebből gabalyodás, végül ez is megoldódott – nyitva állt az út előtte. Én vagyok a példa rá: mégsem annyira zárt az irodalmi élet, mondta.
Éveken át nem árulta el nevét, nem mutatta meg arcát, a szerkesztőségekkel nem személyesen, hanem egy cégen keresztül tartja a kapcsolatot, nyilvános címe, telefonszáma nincs, a Facebookon viszont annál tevékenyebb volt. Azért múlt időben, mert egy éve már, hogy nem tud hozzáférni közösségi oldalához, úgy véli, vannak „nem annyira jó akarói”, akik valamilyen úton-módon leválasztották őt a külvilággal való kapcsolattartás egyetlen eszközéről. De ettől nem esik kétségbe, elvégre az író dolga, hogy írjon – és ő ír rendíthetetlenül, leginkább regényeket, bár amikor elkezdett publikálni, novellákat kértek tőle, hát eladott regényrészleteket novellákként, bele is kerültek a köteteibe, majd ha megjelennek azok a regények, amelyekből kiollózta, felismeri az olvasó. Amúgy az asztalfiókban van jó néhány regénye, amelyeknek, úgy gondolja, nem jött még el a megjelenésük ideje, viszont micsoda poén lesz az, ha visszavonul, és regényeit sorra adja ki, kérdezik majd az olvasók, hány éves lehet ez a fickó, százharminc, száznegyven? Szóval gondoskodott az őt körüllengő titok hosszú távon való fenntartásáról: „vannak is könyvek, amiket frankón halálom utánra elraktam” – jegyezte meg.
Körülbelül ekkor szólt bele az eső a László Noémi moderálta közönségtalálkozóba, Centauri Pennatus azonban még elmondta, egyszerre több regényen dolgozik, most is öt-hat hever asztalán, köztük egy trilógia, az talán időszerű lenne a megjelenésre, mert „most van az a fordulat, amikor nagyon elszúrjuk a dolgokat” (mármint az ember az általa belakott bolygót), egy korszak végére érkeztünk, de ezt mindig utólag ismerjük fel, ugyanis „állandó fáziskésésben vagyunk, a klímaváltozás véget vet ennek a világnak, és nem azzal kéne foglalkozni, hogy füst meg éghajlat, hanem hogy hogyan éljük túl”. Itt még egy rövid felolvasás, aztán – mert az égi csatorna megállíthatatlanul ontotta az esőt – „sörözzünk inkább”.
